Miért fordul önmaga ellen egy tinédzser? – Versényi Anna pszichológus válaszol

vagdosás,farcolás,önagresszió,Versényi Anna Forrás: Versényi Anna
Napokban jelent meg a Karcolások című könyv, ami a főleg tinédzser korra jellemző „vagdosásokról” szól, amikor – jellemzően tinilányok – metszéseket ejtenek a csuklójukon. A művészeti terápiával is foglalkozó Versényi Annával beszélgettünk, aki könyvével főleg a szülőknek kíván tanácsokat adni.

Az első gondolatom az volt a témáról, hogy a vágásnyomokat nehéz rejtegetni, tehát elvileg gyorsan fény derülhet a problémára és a szülő közbeléphet.
Tapasztalatom szerint szelektív, hogy a gyerekek mikor, kinek mutatják meg a sérüléseket. Eset és személyiségfüggő a dolog. Volt példa arra, hogy teljesen titokban tartotta a gyerek hónapokig (combon ejtett vágásokat), de arra is, hogy nyilvánosan, teátrálisan tette. Gyakoribb, hogy kortársak tudnak róla, a szülők felé titkolják. Ennek egyik oka, hogy a „trend” a kortársak irányából jön, ott elfogadott (sőt támogatott), a szülő reakciójától viszont tartanak.

Az alcímben olvasható, hogy a könyvet szülőknek írtad. Kamaszok tehát nem is tudják használni?
Az ajánlás elsősorban szülőknek szól. Természetesen szélesebb olvasóközönség számára is hasznos, említettem a pedagógusokat is, de nagyobb, kamaszkorú gyerekek maguk is forgathatják. Sőt, tanárok osztályfőnöki órán akár fel is dolgozhatnak egy-egy történetet, vitatkozhatnak, elmondhatják a véleményüket. Családban is lehet beszélgetés, véleménycsere tárgya, kiindulási pontja.

Azt mondod, hogy az az utóbbi években terjedőben van a vagdosás mint feszültségoldás… Lehet azt mondani, hogy míg tíz éve elvétve tapasztaltak a szakmabeliek ezt a jelenséget, és mára afféle trend lett?
Így van, tíz éve gyerekotthonokban, zárt közösségekben fordult elő (falcolás néven), s ma mondhatjuk, hogy trenddé vált a kamaszok körében.

Ha igen, akkor mekkora szerepe van ebben a populáris kultúrának, bizonyos filmeknek, akár klipeknek? Vagy annak, hogy máshol az ingerküszöb, ma már kamaszok is tetováltatnak stb…
Az irányzat elterjedésében nagy szerepe van a közösségi médiának is, a megváltozott ingerküszöbnek is. Két példát mondanék erre. Az egyik, hogy a kamaszok szeretnek kortárs közösségek elfogadott tagjaivá válni, s ez lehet egy olyan online közösség is, ahol az önsértés menő, így kommunikálják „világfájdalmukat” erről képeket osztanak meg egymással. A képek pedig akkor kapnak elismerést, ha hatásosak. Azaz minél sokkolóbb, annál több a figyelem. A filmek és klipek ráerősítenek erre, hiszen ott a követés, utánzás is szerepet kap. Az ingerküszöb változása is több területen megfigyelhető. A könyvben hozok több példát erre. A lányoknak nem elég egy előnyös fotó, feltűnővé kell tenni, akár manipulálni, minél többet megmutatni, hogy kitűnjön a tömegből. Ezt jutalmazzák, ez menő. Ha szomorú, nem elég ezt arckifejezéssel kommunikálni, nyomatékot kell adni az együttérzésért.

Versényi Anna,farcolás,vagdosás
Forrás: Facebook

Versényi Anna szerint tíz éve az ún. vagdosás gyerekotthonokban, zárt közösségekben fordult elő, s ma mondhatjuk, hogy trenddé vált a kamaszok körében.

Miért jellemzőbb a vagdosás inkább a lányokra, mint a fiúkra?
A fiúk gyakrabban fejezik ki az indulataikat nyílt agresszióval, ami verbális is lehet. „Odavágok, beszólok…” A lányok inkább elfojtják, „nem adják ki a feszültséget” azonnal, s az más úton tör elő. Lányokra jellemzőbb, hogy a kamaszkori érzelmi sérülékenység időszakában társas támogatást igényelnek. Az említett ingerküszöb-változás is szerepet játszik abban, hogy már nem elég a „barátnők vállán kisírom magam” módszer, a barátnők figyelmét is úgy vonja magára adott esetben egy kamaszlány, hogy összevagdossa a karját.

Mi az, ami az általános motívumokon túl (befelé fordulás, vagy a konkrét vagdosásokon stb.) gyanús lehet a szülő számára, hogy valami nincs rendben a gyerekkel…
Összeállítottam egy listát ezekről az árulkodó jelekről megemlítve, hogy a kamaszkor természetes velejárója is lehet egy-egy eleme, de ha ezek mértéke jelentős, ill. feltűnő a hirtelen változás, szokatlan viselkedés (pl. érdeklődéshiány, izolálódás, önmaga leértékelése), érdemes komolyabb problémára gyanakodni.

Szépíró is vagy, könyveid is jelentek meg. Volt, hogy elbeszélés született egy-egy történetből?
Természetesen törekedtem arra, hogy ne csak kollégák számára élvezhető szakkönyv szülessen, hanem olvasmányos könyv a témából. Megtartottam az önsegítő könyv jellemzőit, de akár novelláskötetként is felfogható az írás. Elbeszéléseket, novellákat rendszeresen írok, publikálok (A Kulter, Liget Műhely felületén például), az említett összegyűjtött esetekből inkább egy-egy karaktert, szituációt használtam fel.

Alapvetően tinédzserekkel foglalkozol a könyvben, nyilván úgymond sokat láttál, és nem lepődsz meg semmin, de mi az, ami már egy 30 pluszosnak is nehezen érthető meg a mai tinik világából?
Azt hiszem, nem tudnak már meglepni semmivel (a tragikustól a döbbenetesig mindenféle emberi megnyilvánulással találkoztam már), hiszen a személyiség tényezői, a megküzdési módok, reakciók nem trendfüggők. Inkább a megjelenési formák változnak. Gondolok itt a közösségi oldalak trendjeire, technikai lehetőségekre, az állandóan változó szlengre, amit már a fiatalabb szülők sem tudnak mindig követni. Gyakran – a könyvben is kitérek erre – kérem, hogy mutassák meg,mit kedvelnek, legyen az zene, játék, csoport, TicToc, menő youtuber, akit követnek. Mondhatom, ez folyamatos tanulást igényel a részemről is, a szülők részéről is.

Karcolások,Versényi Anna,farcolás

A Karcolások című kötet borítójának egy részlete

A könyv átfogóbb, mint hogy a vagdosás legyen az origója, hiszen benne van a cyberbullying, a net hatása, és egy sor kortárs hatás, szóval, hogy nem gondoltál arra, hogy rögtön egy generációs körképet mutass meg?
A könyv fókuszában az önsértés áll, ennek a mai vonatkozásaira fókuszáltam. Sok az átfedés, hiszen nem lehet ezt a jelenségei izolálni az említettektől. Más említett jelenségekről már több szakember írt, azonban a „vagdosást” még nem állította fókuszba senki, ill. nem tudok róla. Szaklapokban, újságcikkekben természetesen fellelhető anyag róla. Ezért koncentráltam erre a – veszélyeket is magában hordozó – trendre.

Jellemzően csak olyan családokban fordul elő a vagdosás, ahol nem figyelnek oda a gyerekre, vagy maga a vagdosás ennél bonyolultabb jelenség?
Kezdetben jellemzőbb volt, ma már kiterjedtebb, hiszen divatjelenség lett. Általánosságban azért elmondható, hogy az érzelmi biztonság, kötődés, nyílt kommunikáció a családon belül csökkenti az előfordulás lehetőségét.

Foglalkozol művészeti terápiával is, mennyire működik ez az eljárás pont ezekre az önagresszív jelenségekre?
Jó tapasztalatiam vannak e téren. Természetesen nincs csodamódszer, változó, hogy kinél milyen módszer eredményesebb. Képzőművészet és irodalomterápiával is foglalkozom, több példát is tudnék hozni ezeknek a hatékonyságáról. A legutóbbi példám, amikor a gesztusfestést kombináltuk verbálisan nehezen kommunikáló, szorongó tinédzsernél írással. Azóta vagdosás helyett maga is készít otthon ilyen képeket, leír egy-egy szót, mondatot, s ragaszt, fest, képkollázsokat készít hozzá. Érzelmileg telített, érdekes képeket hoz magával, amiket megbeszélünk.