Kedd reggel van, sétálok lefelé a lépcsőházban, az alattam lakó fiatal lány épp beszáll a liftbe. Félig hátrafordul és felteszi a kérdést: „Tetszik jönni?” Ez néhány hete történt. Na, újabb mérföldkő, gondoltam, életemben először letetszikeztek. Próbáltam arra fogni a dolgot, hogy a szomszédom valójában nem látott, nem is tudta, ki jön mögötte. De aztán a következő két héten belül még kétszer előfordult, teljesen más helyzetben. Biztos csak véletlen egybeesés, de mint ilyen, eléggé nyugtalanító.

Az emberek a legtöbbször meglepődnek, ha megtudják a koromat; a barátnőim újra és újra kifejtik, hogy nem értik, hogy lehetek olyan mázlista, hogy negyvenhárom évesen még alig vannak ráncaim. És ugyanolyan rosszallóan csóválják a fejüket, amikor megtudják, hogy már megint a testápolómat kentem az arcomra, mint ahogy én szoktam legyinteni, amikor megtudom némelyikükről, hogy 3894 kalóriányi csipszet evett meg egy ültő helyében és ebből semmi sem látszik rajta.

Egy szó mint száz, igaz, hogy annyi idős vagyok, mint a nagymamám volt, amikor én születtem, de ettől még nem gondolok magamra úgy, mint egy öregasszonyra.

Amikor az ember gyerek, a felnőtteket valamiért tetszikezni kell, felnőttként viszont csak az idős emberek felé „szokás” ilyen „megkülönböztetett tisztelettel” beszélni. Sőt, inkább az idősebb nők felé. Nem tudom, hány év a „korhatár”, lényeg, hogy látsszon, hogy idősebbek. Azt is megfigyeltem, hogy a „bácsiknak” még idősebbnek kell lenniük ahhoz, hogy az önözésből átváltson valaki a tetszikezésbe, amikor hozzá beszél. Nagyon furcsa ellentmondás, nem? Általában pont a nők azok, akikről nem illik tudni, hány évesek, de attól, hogy „egy bizonyos kor után” más formulát használnak velük szemben, puszta udvariasságból bár, de pont ezt teszik. A tetszik segédige használata amúgy hagyományosan valóban az alárendeltség kifejezőeszköze.

Ami engem illet, neveltetésemnél fogva mindenkivel egyenrangú partnerként szeretek bánni. Gyerekkel, öreggel, férfival, nővel – a felnőtteket önözöm, ha nem ismerem őket közelről, mindenkit egyformán, legyen bár az illető bolti pénztáros vagy kórházi főorvos, de a villamosmegállóban zokogó hajléktalan nőt is úgy szólítottam meg a múltkor, hogy „segíthetek valamiben, asszonyom?”, ami formális „önözést” feltételez, tehát nem „tetszik” (ami az eddigiek értelmében régebben fölfelé beszél) és nem is „maga” (ami hagyományosan lefelé beszél) vagy pláne „te”. Mindez ízlés dolga, és leszögezem, hogy nem találom bűnnek, ha valaki „csókolommal” köszön, de én nem szoktam, hanem jó napotot mondok egységesen, mert a nyelvhasználatommal sem szeretek embereket a koruknál/nemüknél fogva megkülönböztetni. Tudom, hogy az is szokás, hogy a velünk nagyjából egykorúakkal kapásból tegeződünk, de én bizony jónapottal köszönök, ha belépek egy boltba, mert nem szeretem elkezdeni méricskélni, hogy az eladó vajon hány éves. Tapintatosabb vagyok ennél. Lehet, hogy ők viszont ezért kezdenek tetszikezni? (Azért ha ő sziával köszön, akkor visszategezem.)

Közben meg rajongok a magyar nyelvért, és irtó mázlistának tartom magam, hogy ez az anyanyelvem. Szóval eszem ágában sincs arra kilyukadni, hogy iktassuk ki a „nem eléggé helyénvaló” formulákat a magyar nyelvből. De azért néha azt kívánom, bárcsak találnánk a tetszikezés számára egy jobb funkciót annál, mint hogy azt fejezzük ki vele, hogy akihez beszélünk, azt öregnek (vagy túlságosan felnőttnek vagy egy másik, számunkra átláthatatlan világba tartozónak) tartjuk. Addig is próbálom tolerálni, amikor így szólnak hozzám és nem túlságosan magamra venni. Elvégre nyilván jót akarnak és különben sem tudnak rólam semmit.

Nézd meg ezt a galériát is: