Történetek a rendelőből

Borítókép: Történetek  a rendelőből
A harmadik leggyakoribb pszichiátriai zavar a súlyos depresszió és az alkoholfüggőség után a szociális fóbia. Ez a baj másfélszer-kétszer több nőt sújt, mint férfit, ráadásul gyakran�felismeretlen marad. A nem kezelt esetek lefolyása krónikus, tünetei egy egész életen át megvannak. Bár a panaszok nem tűnnek súlyosnak, a betegség élettér-beszűkülést, életminőség-romlást, anyagi terheket hoz a betegre.�Az érintettek ritkán fordulnak orvoshoz ilyen irányú panasszal, segítséget leginkább akkor remélhetnek, ha nemspecifikus szorongásos tünetek, alvászavar, depresszió, esetleg szomatikus tünetek miatt jutnak el szakemberhez.

Szociális fóbia

A beteg szorong a társas helyzetektől, vonakodik új ismeretséget kötni, kerüli a találkozásokat, vagy ha erre nincs mód, biztonsági viselkedésmódot vesz elő: indulás előtt alkoholt iszik, tartózkodik a szemkontaktustól, lehetőleg nem szólal meg, hosszú nyakú pulóver vagy smink mögé rejti pirulását. Ez azonban elvárásaival ellentétes hatást vált ki. Lehetetlenné teszi a tapasztalatszerzést, a beteg nem tudja átélni, hogy nem történne katasztrófa, ha mások előtt véleményt mondana.

Márti és a szülői ház
Márti (29) azért keresett segítséget, mert nagyon egyedül érzi magát. Édesanyja egy évvel ezelőtt haláláig vele élt, azóta nehezen igazodik el a felnőttvilágban. Még gyerek volt, amikor édesapja elhagyta a családot, az édesanyja minden apró és nagy ügyet elintézett, így Márti meg sem tanulta, hogyan kell emberekkel tárgyalni, az akaratát érvényesíteni. Számviteli főiskolát végzett, könyvelőként dolgozik egy cégnél. Az állást édesanyja szerezte neki ismeretség révén. Munkatársaival felszínes kapcsolatot tart, a többiek csendes, nagyon visszahúzódó embernek ismerik. Olyan mértékben szorong társaságban megnyilvánulni, hogy inkább elhitette magával: szeret egyedül lenni, s a kollégái előtt is ezt a látszatot kelti. Valójában szívesen beszélgetne, csak nem tudja, hogyan kell. Attól fél, hogy a többiek kinevetik, szerencsétlen figurának tartják.

Az emberek rémületes világa
Amikor Márti mások figyelmének középpontjába kerül (ez lehet akár egy sima beszélgetés), intenzív szorongás fogja el. Tart a kudarctól, a negatív megítéléstől, a megszégyenüléstől. Aránytalanul nagyobb drukkot él át, mint amit egy ilyen szituáció indokolttá tenne – ezt találkozásunk alkalmával fel is ismeri, de mint elmondja, képtelen legyőzni érzéseit.Beszélgetésünk során kiderül, hogy a készülő szorongást általában rémisztő gondolatok előzik meg: „nagyon ciki lesz”, „kinevetnek”, „nem tudok kinyögni egy épkézláb mondatot”, „nagy csönd lesz, mindenki rám bámul, nem értik, mit akarok”. Közben lelki szemei előtt képek jelennek meg, látja, ahogy mások gúnyolódnak rajta. Szorongását szinte mindig kíséri testi tünet, például reszketés, kézremegés, pirulás, tenyérizzadás, de pánikroham is tört már rá ilyen helyzetben. Mindez csak tovább mélyíti szorongását, hiszen a látható jelektől még jobban szégyelli magát. Öltözni is úgy igyekszik, hogy elrejtse pirulását, és mások előtt inkább mozdulatlan marad, hogy ne vegyék észre kézremegését. Társas helyzetben, például a kollégákkal beszélgetve tehát saját testi reakcióira, ezek rejtegetésére, valamint saját teljesítményére koncentrál, így nem tud figyelni partnerére, aki joggal érzi, hogy Mártit nem érdekli, amit mond. Az elutasítástól való félelem így rövid úton beigazolódik, és Márti minden hasonló helyzetet érthetően igyekszik elkerülni. De az is elég, ha csak gondol rá. Az előrevetített félelmek a biztonságosnak ítélt otthoni környezetben is tönkrevágják közérzetét. Márti feszültségről, hangulati nyomottságról is beszámol – ezek oka a beszűkült mindennapi életvitel következtében fellépő kisebbrendűségi érzés, kilátástalanság, tehetetlenség is lehet.

Tapasztalatszerzés
Közös munkánk során az a célunk, hogy Márti figyelmi fókusza módosuljon, vegyen részt társas helyzetekben, tanulja meg elhagyni a szorongást fenntartó körülményeskedéseket, szerezzen tapasztalatot a tényleges következményekről. Ehhez házi feladatot kapott. A közös munkahelyi ebédnél meg kellett figyelnie, hogy társai mikor mondanak olyan „hülyeséget”, amit ő nem merne, mikor akadnak el a beszédben, tévesztenek el egy szót, felejtik el akár az egész mondanivalójukat. Azt is tanulmányoznia kellett, hogy a többiek miként reagálnak ezekre a „hülyeségekre”. Márti kockázat nélkül meggyőződhetett róla, hogy bizony mások is keresik a szavakat, mások is elfelejtik időnként, hogy mit akartak mondani, mások is elsütnek béna vicceket, lőnek le poénokat, mégsem szakad rájuk az ég. A társaság és az érintett sokszor még csak észre sem veszi, hogy hiba történt.
A következő házi feladat nehezebb volt: hozzá kellett szólnia egy munkahelyi beszélgetéshez, méghozzá szándékosan valami szerinte „hülyeséget”, és figyelni kellett a hatást. Az ülésen előre megterveztük, hogyan fog – szerinte elfogadhatatlanul – viselkedni. Pontosan meghatároztuk, hogy beszélgetés közben fészkelődni kezd, és „véletlenül” lelöki a tolltartót az asztaláról. Márti elvégezte a feladatot, közben fülig pirult, „de azt tapasztaltam – mesélte –, hogy a beszélgetés ugyanúgy folytatódott. Timi lehajolt, hogy segítsen összeszedni a tollakat, én elvörösödve megköszöntem, ő mosolygott. Közben a többiek úgy beszélgettek, mintha mi sem történt volna.” Még számos viselkedési kísérletet megterveztünk, és Márti pontosan el is végezte őket. Volt például, hogy egy kollégámmal kellett megbeszélést folytatnia meghatározott témakörben. Így számos tapasztalatot szerzett, és már maga is tisztán látta, hogy mennyi minden hiba belefér egy-egy beszélgetésbe. Foglalkozásaink természetesen Márti negatív önértékelésére, a mindennapjait nehezítő gondolkodási hibáira is jól hatottak. Egyre inkább kinyílt előtte a világ, környezetében mind kezdeményezőbb lett.

Szerző: Süle Judit, pszichológus

Ez a cikk Történetek a rendelőből címmel az Éva magazin 2010. évi júliusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.