Szinte gyerekfejjel lettek anyává

Borítókép: Szinte gyerekfejjel lettek anyává
Azok a fiatal nők, akik korán szánják rá magukat a szülésre, hamar felnőnek a felelősséghez, miközben megélik a fiatalságukat, nőiességüket, fejlődnek, tanulnak.

Legalábbis az alábbi, kivételesen szerencsés esetekben. És mi örülünk, hogy csupa lelkesítő történetet mesélhetünk el!

„Nem akarják elhinni az emberek: neked már van gyereked?”
Hornyák Brigitta, 23 éves
Ha Brigivel a fitneszteremben találkoznék, és valahogy szóba elegyednénk a taposógép mellett, biztos nem hozakodnék elő a hétvégi gyerekprogrammal. A csinos szőke lányt inkább arról faggatnám, milyen tippet adna a tavaszi fogyókúrához, vagy hogy hol vehetnék magamnak én is olyan edzőnadrágot, amilyenben ő domborít. És ennél a mondatnál bizony restellem magam... ez a fiatal lány ugyanis egy négyéves kisfiú édesanyja, és ugyanúgy tudja, mint én, mit jelent hajnalban kelni, egy örökmozgó számára mindig elérhetőnek lenni, odafigyelni, ölelni és biztonságot nyújtani, együtt játszani és néha fegyelmezni, idejében enni adni és rendet rakni. Szóval tudja, mit jelent édesanyának lenni. Alig volt 18 éves, amikor egy szerelmi csalódás után az interneten összeismerkedett a párjával. Amikor meglátta a harminc körüli macsó fényképét, biztos volt benne, ez a fiú nagyot lódít a kigyúrt testű szuperpasis fotóval, egy ilyen férfi nem a neten fog ismerkedni. Aztán két nap csetelés után találkoztak, és a valóság is azt a képet mutatta, amit a képernyő. Másnap megint, aztán harmadnap is randiztak...

Három hónap ismeretség után már úton volt a baba, és bár ez nem hosszú idő egymás megismerésére, közösen és vita nélkül döntöttek arról, hogy vállalják a kis jövevényt. Briginek a terhesség első harmada és az utolsó időszaka ugyan nehéz volt a gyakori rosszullétek miatt, de ezekre ma már csak mosolyogva emlékszik. Aztán a szülés – ez is inkább a felejthetetlen élmények számát gazdagítja. Nem készültek apás szülésre, a vajúdás után azonban a jövendő apuka inkább Brigi mellett maradt volna kisfia világra jöttekor is, ám mivel Brigi nővére csak ezért utazott több száz kilométert, átengedte sógornőjének a kiváltságot. Majd legközelebb...„Ahogy a szülésem környékén készült fotókat nézegetem, ma már látom a felszedett kilókat, amelyek akkor valahogy kevesebbnek tűntek. De szerencsére hamar leadtam a súlyfelesleget – Kristóf, a kisfiam semmivel sem nehezíti meg az életemet, semmitől nem foszt meg, semmiről sem kell lemondanom miatta. Majdnem három nagyszerű évet voltam otthon vele, aztán újra munkába álltam. Egy bölcsődében dolgozom, szóval gyerekek között vagyok egész nap.
Szórakozás, bulik, utazás? – ha kell, mindenre van lehetőségem, a párom segít, támogat benne, hogy barátnőzzem, időnként moziba menjek. Utazni pedig kettesben szoktunk, ami nagyon jó. Szerencsére a családtagjaink sorban állnak, hogy vigyázzanak a kisfiunkra, a nagymamák, a nővérem imádják. Egy percig nem bánom, hogy így alakult az életünk, sőt. A párommal is így teljesedett ki a kapcsolatunk. Már hármasban ismertük meg igazán egymást, és boldogok vagyunk, hogy jól döntöttünk.”

„Olyan életet kívánnék magamnak, amilyenben élek.”
Pataki Mónika, 40 éves
Mónika főiskolára jár, és drámajátékórán fogalmazta meg a többieket meglepő vágyálmot: legyen minden úgy, ahogy most van. Valóban nem vágyik másra, mint ami megadatott neki: büszke, boldog édesanya, szerelmes feleség, megbízható munkatárs. És csinos, harmóniát sugárzó, önmagára figyelő, vonzó nő. 22 évesen már kétgyerekes anyuka volt. Alig volt 15 éves, amikor az ipari iskola szalagavató bálján megismerte későbbi férjét. 4,5 év együtt járás után, húszévesen ment férjhez a nála egy évvel idősebb fiúhoz. Mivel 16 éves kora óta dolgozik – gyors- és gépíróiskolát végzett, majd levelezőn folytatta a tanulást –, kedvező kölcsön segítségével a közös életüket már egy önálló kis lakásban kezdhették. Fel sem merült a kérdés, vállaljanak-e gyereket vagy sem. Még nem volt 20 éves, a férje is csak 21, amikor megszületett Máté. Szerencsére áldott jó gyerek volt, sokat aludt, nem volt hasfájós – Móni csak hírből ismerte a kezdő mamák éjszakázásait, kimerültségét. Hamarosan újra teherbe esett. 20 éve egyáltalán nem volt szokatlan fiatalon szülni, biztos volt a munkahely, kifizethető a kölcsön, kiszámíthatóan járt a gyed, a gyes. Persze sok munka szakadt Móni nyakába is, diákkori élete a múlté lett, de úgy volt jó, ahogy volt. Együtt a gyerekekkel, az új játszótéri barátnő anyukákkal, a fitt és fiatal nagymamával.

Hogy voltak-e nehéz napok? Ki emlékszik már arra! Talán kevésbé figyelt önmagára, a kilóira, a külsejére, mint nemrégiben, úgy öt éve, amikor újra anyai örömök elé nézett. De mintha a húsz évvel ezelőtti évek minden fáradságát, keservét, nyűgét elmosta volna az időközben felnőtté nőtt gyerekek látványa, és az a boldog jelen, amelyben Móni él. Mert időközben egy új szerelem felforgatta a család életét: kiskamaszok voltak még a gyerekei, amikor a munkahelyén megismerkedett a jelenlegi férjével, Robika édesapjával. Az első tétova beszélgetés után már vonzódtak egymáshoz. Románcuk májusban kezdődött, aztán a nyár szakítást, majd kibékülést hozott, végül augusztusban Móni meghozta a döntést – a szerelmét választja. A férjével békében váltak el. Móni szerelmének is volt egy cserfes nagycsoportos kislánya, nagyon örült, hogy apukájának ilyen helyes barátnője lett, Móni kiskamasz gyerekei is elfogadták megváltozott életüket – az elszánt és szerelmes fiatalasszony harmadmagával költözött. Arra pedig a mai napig nagyon figyelnek a párjával, hogy még csak véletlenül se legyen: az „én” gyerekem, a „te” gyereked – az ő családjukban minden gyerek egyforma, nincs kivételezés.

Utolsó várandóssága alatt sokkal jobban figyelt magára, nem hízott meg, mint korábban, élvezte a négydimenziós ultrahangot, már a pocakjában növekvő magzattal megbarátkozott. Élete legnagyobb élményeként élte meg az apás szülést, és a kicsivel otthon töltött három év minden pillanatát élvezte. Az alig másfél éves babával többször is elkísérte kamionsofőr párját, hármasban bejárták Európát. Móni elmúlt negyvenéves, és bár a nagyfia iskolájában hallotta már a háta mögött a „Ki ez a csaj?” kérdést, tudja, az ő korában már simán nagymama lehetne – elég csak saját édesanyjára gondolnia. 
A nagy gyerekei azonban még nem törik családalapításon a fejüket. Máté inkább dolgozni kezd, Vivi pedig főiskolára megy. „Furcsa lenne már nagymamának lenni. És bevallom, a lányomat inkább arra biztatom, hogy tanuljon, éljen, szerezzen egzisztenciát, mert más lett a világ, ezek fontos dolgok. Harmincéves kora körül bőven ráér a gyerekszülésre.”

„Mindig az anyaságról álmodoztam”
Rossel Ildikó, 25 évesIldikó mindig is úgy gondolta, hogy majd korán férjhez megy és gyereket szül. Három fiatalabb testvére mellett az anyaság neki olyan vágyott életcél volt, amelynek bármit alárendelt volna. Úgy alakult azonban, hogy igazából se lemondania nem kellett semmiről, se áldozatot nem kellett hoznia. Sőt, boldog édesanyaként kiteljesedett az élete, és immár a második gyermekét hordja a szíve alatt.Persze, mondhatnánk, Ildikó mázlista, hiszen úgy fejezte be hat évig tartó első párkapcsolatát, hogy már ismerte jövendő férjét, Gergőt, akivel a „szerelem első látásra” klasszikus esete történt meg velük. De Ildikó nemcsak szerencsés, hanem kitartó és tudatos is – sokkal tudatosabb a kortársainál, de akár a már tapasztalt felnőtteknél is. Amikor 14 évesen megismerte első fiúját, vele is hosszú távra tervezett, gyerekekkel, mintaházassággal. Hat évig ki is tartottak, pedig középiskolás éveiket egymástól távol töltötték.

Érettségi után Ildikó, hallgatva a szülei és a barátja tanácsára, nem jelentkezett egyetemre – szerintük nem lett volna neki való, de ő azért fájó szívvel emlékszik vissza a döntésre –, hanem szakmát tanult és két év múlva munkába állt. A munkahelyén aztán megismerkedett egy olyan fiúval, aki úgy fogadta el, ahogy van, dicsérő, kedvesen biztató szavaival szárnyakat adott a lánynak. A nyolc évvel idősebb, komoly Gergő lett Ildikó legfőbb támasza, hamarosan a férje, gyermekének apja. A 21. születésnapján tartották az esküvőt, szinte azonnal várandós is lett, ám az első babájával elvetélt. Nehéz volt kétségbeesés és félelem nélkül vállalni az újabb terhességet, bár a hit, hogy kisbabája lesz, soha nem hagyta el. Olivért megszületése óta rendkívüli figyelemmel, a természetet követve nevelik, a kicsi igény szerint szopott, fél évig a házaspárral aludt, egy hordozókendőben mindig Ildikón volt, néhány hónaposan már utaztak vele – sőt szülei vegán étkezését is örökölte, az ő első szilárd tápláléka is vegetáriánus módon készült. Ildikóék egyébként Gergő magas vérnyomása és koleszterinszintje miatt tértek át a növényi eredetű táplálkozásra, amivel tulajdonképpen újratanultak élni. Mivel Ildikónak korábban sem okozott problémát a főzés, izgalommal vetette bele magát az újdonságba: ma már maga sem tudja, hogy oldotta meg az alig néhány hónapos csecsemővel a házi kenyér dagasztását vagy a tészta gyúrását. „Talán épp a hátamon volt – emlékezik vissza mosolyogva. – Az biztos, hogy semmi nem maradt, marad ki az életünkből a gyerek miatt. Ha kell, a nagyszülők vigyáznak Olivérre, de mi is megoldunk vele minden helyzetet.” Egy kezdő, közös vállalkozást visznek a férjével, meg tudták tartani a legjobb barátaikat, és bár moziba Olivér megszületése óta ritkábban jutnak el, az összebújva töltött, meghitt esti tévénézős órák mellett ez már egyáltalán nem is hiányzik. A második babát várják, Ildikó mégis tele van új tervekkel: alig néhány hete vette meg élete nagy álmát, egy hegedűt, hogy végre elkezdjen tanulni kedvenc hangszerén. Blogírással is foglalkozik, és komolyan fontolgatja, hogy vegán főzőblogját kiterjessze.

„Nem létezik olyan, hogy nincs rá időm, még Olivér mellett sem. Ha igazán akarok valamit, megtalálom a módját, hogyan szenteljek rá időt. Hogy mi az mégis, ami hiányzik az életemből? Az önállóság. A szülői házból és az első párkapcsolatból azonnal Gergő »kötelékébe« kerültem. Bevallom, nehéz nélküle lennem, pedig tudom, hogy egyedül is kell tudnom boldogulni, s azzal is tisztában vagyok, hogy időnként el kell őt engednem a barátaihoz, a saját útjaira. Ez hozzátartozik a felnőttléthez, sőt az anyasághoz is, úgyhogy ezt még meg kell tanulnom. Hiszen egyszer a gyerekeimet is el kell majd engednem.”

Szöveg: F. Nagy Ágnes, Fotó: Szilágyi Stefi, Smink: Homolya Szilvi, Haj: Lokotka Gábor
Ez a cikk
"Imádom, amikor rám csodálkoznak", címmel az Éva magazin 2010. májusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.