Azt hiszem, nem túlzás azt mondani, hogy egy ország drukkol a szépen növő hajadnak. Csodálatos, amilyen derűvel vállaltad fel a betegséget. Hol tartasz most ebben a történetben?

Én is drukkolok a hajamnak, mert most pont nem tudok vele mihez kezdeni, viszont csodálatos, hogy nem kell parókát és sapkákat viselnem. Végtelenül kényelmetlen mind a kettő, és csak remélhetem, hogy nem történik valami, ami miatt újra elveszítem a hajamat. Egyébként a kopaszság legyen életem legnagyobb problémája, a legfontosabb az, hogy élek. Pillanatnyilag biológiai kezelést kapok, ami tartalmaz némi kemót, de olyan kis mennyiségben, hogy nem bántja az egészséges sejtjeimet, ezért szinte nincsenek is mellékhatásai. Ezt a kezelést lehet, hogy évekig is kapom, mert hiába nincs daganat a szervezetemben, daganatos sejtek lehetnek, amik új daganatot képesek létrehozni. Ezeket irtjuk, mert sajnos ott még nem tartunk, hogy sejtszinten meg tudjuk mondani, van-e tumorsejt vagy nincs a vér- vagy nyirokkeringésben. Illetve van erre is módszer, de brutálisan drága. Még egy kis műtét előtt állok, ami májusban lesz, ennek már a daganathoz semmi köze, egyszerű rekonstrukció, félóra alatt elvégzi a sebész, másnap haza is mehetek. Szóval a lényeg, hogy hat kemó, tizenöt sugár, egy durván nagy műtét, egy kisműtét, rengeteg biológiai kezelés, többszáz tűszúrás után elvileg már csak ez vár rám. Elvileg. Gyakorlatilag bármikor újra kezdődhet az egész, nincs rá garancia.

A derűmről csak annyit, hogy vannak jó és vannak rossz napjaim. Valójában a legnehezebb elviselni a diagnózist, mert akkor még az ember tudatlan. Azt se tudja, kihez forduljon, mihez kezdjen, nem tudja, mi a következő lépés, mi fog történni, mi vár rá. Amint ezzel tisztába kerül, minden sokkal könnyebbé válik. Ha jó onkológust fog ki, annak megfoghatja a kezét, és ő végigvezeti az úton. Én ilyen szerencsés vagyok. Engem több oldalról tartanak, a családom, a lelkiismeretes, vérprofi onkológusom, a sebészeten az angyalok, az anesztes barátnőm... Szóval engem nem engednek elsüllyedni. Anyukám a pajzsom, ő az, aki mellettem van, aki gatyába ráz, ha kell, aki etet, aki meghallgat, és úgy tesz, mintha minden rendben lenne.

Sokan kommentelnek, írnak Neked a saját túlélés-történetükről. Az utóbbi hónapokban amolyan sorstárs segítő szereped is lett. Nehéz volt ezzel azonosulni?

Először nehéz volt kimondani ország-világ előtt, hogy rákos vagyok. Miután kimondtam, minden sokkal könnyebb lett. Azért tettem közhírré, mert egyrészt utálom a találgatásokat, óvatoskodó kérdéseket, másrészt szerintem mindenkinek, akinek van valamilyen médiajelenléte, legyen az bár közösségi média, felelőssége, hogy felhívja a figyelmet a szűrővizsgálatokra, hogy segítsen azoknak, akik hasonló cipőben járnak, hogy akár reményt adjon, vagy tippeket a mindennapok túléléséhez. Tudom, hogy az én példám nyomán elég sokan elrohantak szűrővizsgálatra, akik eddig hanyagolták. Ha csak ennyit sikerült elérnem, már nem hiába írtam a betegségemről.

Népszerű hősnőd Caroline Wood. Honnan mintáztad az alakját?

Caroline Wood alapvetően én voltam, vagyok, de ez idővel folyton változik, mert bár a karakter, a beszédstílus, a gondolkodásmód nagyon hasonlít rám, azért kénytelen vagyok bizonyos esetekben eltérni magamtól, hogy a regény izgalmas legyen. Mivel én egy teljesen átlagos nő vagyok, bárki bele tudja magát képzelni Caroline szerepébe, ettől emberi. És egyébként velem tényleg megtörténnek olyan (később) vicces őrültségek, mint a főhősömmel. Mondjuk nem Rióban, hanem Budakalászon, de megtörténnek.

Könyveidben csodás, sokak számára örök álomnak gondolt helyszínekre repíted el olvasóidat. Mesés Marrákesh a legújabb köteted címe. Miért pont ez a város?

Olyan helyekre viszem az olvasóimat, ahová nem biztos, hogy egyhamar eljutnak, olyan helyekre, ahol a fejemben pörgő filmet jól el tudom helyezni. Olyan helyekre, ahová én is szívesen képzelem magam. Marokkóhoz családi kötődésem van, igaz, nem Marrákesben élnek rokonaink, hanem Fezben, de nem tudtam jó címet, amiben Fez szerepel... Most képzeld el: Mesés Fez... Fantasztikus Fez... Marrákes egyébként is romantikusabb, ismertebb város. Plusz amikor kitaláltam a könyv témáját, tervben volt, hogy utazunk a lányommal Marokkóba, de ezt a betegségem meghiúsította. Persze, ami késik, nem múlik.

Mit jelent számodra az írás?

Létfeltétel. Mint a levegő, vagy a víz. Ez nagyon patetikusan hangzik, de számomra az írás utazás, kaland, egy második élet, amit anélkül élhetek, hogy korlátaim lennének.

Gyerekkoromban esténként az esti mese után feküdtem az ágyban, és történeteket találtam ki, amiknek én voltam a főszereplője. Előfordult, hogy még éjfélkor se aludtam, ha rendesen meglódult a fantáziám. Szóval egész eddigi életemben írtam, vagy fejben, vagy papírra, vagy most már laptopon. Az írás mindig része volt az életemnek.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Esetleg belekezdtél-e már egy új történetbe?

Már jövő tavaszra is van tervem, de ami pillanatnyilag biztosnak látszik, az egy nyári Caroline Wood könyv, amiről még nem beszélhetek, mert még borítója sincs, és egy őszi történelmi romantikus regény, amire nagyon készülök. A nyári regényt már írom, ha minden jól megy május közepén készen is leszek a kézirattal, aztán gőzerővel dolgozom majd a történelmin.

Hol találkozhatnak Veled az Olvasók a közeljövőben?

Április 17-én jelenik meg a Mesés Marrákes, aznap dedikálok az Álomgyár Könyvesboltban Budapesten, és ha minden jól megy, akkor nyáron a Könyvhéten is eltöltök egy-két órácskát.

A lenti galériában 9 könyvet ajánlunk, amit még ezen a tavaszon érdemes elolvasnod!