– Elsőként arra lennék kíváncsi, honnan jött a könyved ötlete. Mesélnél arról, hogyan kapcsolódsz személyesen a témához, amelyről írtál?

– Az ember általában nem véletlenül ír ilyen könyvet. Sajnos többnyire azért, mert maga is érintett – legalább részben. Sok olyan téma van, amelyre csak akkor figyelünk fel igazán, amikor a saját életünkben szembesülünk vele. Addig mintha meg sem hallanánk, vagy legalábbis nem tulajdonítunk neki különösebb jelentőséget.

Ami engem illet, nem állítanám, hogy a saját történetem különösen traumatikus lenne – főleg nem a könyv interjúalanyaihoz képest, akik közül sokan súlyosabb veszteségeken mentek keresztül. Az első trimeszterben egy spontán vetélésem volt, ami annyira a terhesség elején történt, hogy ha nem végzek el néhány tesztet, talán észre sem vettem volna. A könyvet nem öngyógyító céllal kezdtem el írni. A legfőbb indíttatásom az volt, hogy felhívjam a figyelmet arra, milyen gyakori a vetélés még a teljesen egészséges nők körében is – főleg az első terhesség első trimeszterében.

– Van statisztikai adatod arról, hogy milyen arányban végződnek vetéléssel a terhességek?

– A statisztikák szerint minden negyedik terhesség végződik vetéléssel az első trimeszterben. A spontán vetélések körülbelül 70%-a ebben az időszakban történik és az én esetem élő bizonyítéka ennek: mire eljutottam volna a nőgyógyászomhoz – akihez azért kértem eredetileg időpontot, hogy a terhességet megerősítse – a vetélés már lezajlott. Ott kérdeztem rá, hogy szükséges-e valamilyen vizsgálat, ha szeretnék újra teherbe esni, kideríthető-e a vetélés pontos oka. A válasz az volt, hogy Magyarországon a hivatalos protokoll szerint három vetélés szükséges ahhoz, hogy kivizsgálás induljon. Én azonban nem szerettem volna ennek kitenni magam, hiszen ha a vetélésem például alacsony progeszteronszint miatt történt, azt egy egyszerű vérvétellel is ki lehet deríteni.

Sok első terhesség ér így véget, és számomra nem is feltétlenül az volt a kérdés, hogy jó-e erről tudni előre. Mi tudatosan terveztük a babát, felkészültünk, így nem ért meglepetésként a terhesség. De felmerül a kérdés: hasznos vagy inkább megterhelő az, ha valaki már a kezdetektől tisztában van a vetélés kockázatával? Én azok közé tartozom, akik szeretnek minden eshetőségre felkészülni, de még engem is meglepett, hogy erről korábban sehol nem hallottam. Talán ez az én hiányosságom – ugyanakkor a könyv kapcsán az a tapasztalatom, hogy sokan mások sincsenek ezzel tisztában és magukban keresik a hibát, azt gondolják, ők csináltak valamit rosszul. Volt olyan interjúalanyom, aki azt mondta: ha nem ment volna le a boltba, talán nem történt volna meg a vetélés. A bűntudat rengeteg formában tud megjelenni és sajnos nagyon belénk tud égni.

– Ráadásul az sem segít, ahogyan a nőket kezelik egy ilyen helyzetben.

– Amikor a vetélés miatt bekerültem a kórházba, egy takarítónő dugott oda nekem titokban egy extra nagy betétet, mert a nővérek azt mondták, hogy nincs – holott volt, csak nem akartak adni. Közben ömlött belőlem a vér. Mélyen megrázott, hogy nőként, emberként így bánnak valakivel. Bementem, mert véreztem és kétségbe voltam esve. Az ügyeletes nőgyógyász mégsem mutatott semmiféle empátiát és csak annyit kérdezett a vizsgálat közben: „Maga mégis miből gondolta, hogy terhes?”

Teljesen összetörtem. Zokogva próbáltam válaszolni, hogy például abból, hogy nem jött meg, meg az öt pozitív terhességi tesztből, és hogy terveztük a babát a férjemmel. „Hát, ha maga mondja, akkor kénytelen vagyok elhinni. De én itt nem látok semmi terhességet.” – válaszolta. És ha mindez nem velem történik, talán el sem hiszem, hogy egy orvos – ráadásul egy nő – képes így beszélni egy másik nővel.

Ez az élmény hozta meg az elhatározást, hogy leírjam a saját történetemet – amelyben nem is feltétlenül a vetélés volt a fókusz, hanem az, hogy tudjanak róla az emberek: ilyen megtörténhet, és sok esetben nem az érintettekkel van baj. Megmutattam a szöveget egy barátnőmnek, Emesének, aki a Szupererőd Alapítványt vezeti. Először kicsit szkeptikus volt – meg is kérdezte, hogy „Ki a bánat olvasná el, hogy neked milyen problémád volt?” Aztán ő mégis elolvasta, és azt írta vissza: „Ebből könyvet kell írnod.” Onnantól ő és az alapítványa segített a megvalósításban.

– Hogyan találtál rá azokra a párokra, nőkre, akik végül szerepelnek a könyvben?

– Gyakran kérdezik, hogy miért épp ezt a témát választottam első könyvnek. A válaszom az, hogy valójában a téma választott engem. Egyik történet hozta a másikat – annyi ajánlást kaptam, hogy már nem is fért minden bele, például Emese ajánlotta Fannit, akinek talán a legérzékenyebb a története. De szerepel benne az édesanyám is, aki mesél arról, hogy volt több vetélése is utánam, sőt, a méhét is el kellett távolítani. Az ő történetét úgy írtam meg, hogy csak az utolsó mondatból derül ki: ő az én édesanyám. Ott mesélek arról, hogyan éltem meg 11-12 évesen, amikor rányitottam a fürdőszobában, és láttam valamit egy pohárban – egy véres kis csomót –, de akkor még nem tudtam, mi az.

Van egy mentálhigiénés szakember is a könyvben, aki gyászt feldolgozó munkafüzetet készített hozzá. Őt tizenhárom orvos nyilvánította meddőnek – ezért döntöttek úgy a párjával, hogy örökbe fogadnak egy kislányt. Pár évvel később két saját gyermekük született. És megszólal benne dr. Balogh Sára, szülész-nőgyógyász is, aki egy barátnőjét ajánlotta – az ő története a Covid idejéhez kötődik, annyira különleges, hogy végül az is bekerült. A könyvben szereplő egyetlen férfi pedig a férjem egyik kollégája. Ő is megosztotta a saját perspektíváját.

– Beszéljünk egy kicsit magáról a témáról: a perinatális veszteségről. Számomra nem teljesen világos, hogy például az abortusz is ide tartozik-e?

– Nagyon jó kérdés, és az interjúk során fel is merült az abortusz témája. Volt olyan könyvbemutató, ahol kifejezetten kérték is, hogy beszéljek róla. De végül ez nem került bele a könyvbe. Én elsősorban azokról az esetekről írtam, amikor nem a szülők döntése volt a veszteség – amikor várták a babát, esetleg hosszú évek óta próbálkoztak, és mégis elveszítették. Az abortusz szerintem külön téma. Ahogy a meddőség, a lombikprogram is. Fontos kérdések, de más területek, más lelki dinamikával.

– Milyen formában jelent meg a veszteség az interjúalanyaid történeteiben? Mik voltak a legjellemzőbb traumák?

– A legáltalánosabb élmény, ami mindenkinél – férfiaknál is – megjelent: a bűntudat. Szabolcs, az egyik interjúalanyom is azt mondta elsőként: „Miért nem vittem előbb vizsgálatra a feleségem?” Pedig egy teljesen szokásos ultrahangvizsgálaton, a nyolcadik hónapban derült ki, hogy nincs szívhang – előtte minden rendben volt. A gondolat, hogy „biztos én rontottam el valamit”, hogy „máshogy kellett volna csinálni” – szinte mindenkinél megjelenik. Ez az önvád és az önostorozás az egyik legnehezebb teher.

– Gondolom, a megküzdési stratégiák is nagyon egyéniek.

– Hadd emeljek ki egy különösen összetett történetet: Fanniét. Ő nemrég szülte a harmadik élő gyermekét, de korábban két babát veszített el. A története sokakat megérint, ugyanakkor nagyon megosztó is, mivel nála már az első trimeszterben kiderült, hogy a babája szívfejlődési rendellenességgel él, és míg a méhen belül életképes, a születése után nem tud majd lélegezni, vagyis biztosan meghal. Az orvosok mind a terhesség megszakítását javasolták, de ő és a férje úgy döntöttek, hogy végigviszik a terhességet. Fanni asszisztensként dolgozik egy nőgyógyászaton, tehát tisztában volt azzal, mire számíthat. Mégis vállalta. Amikor mesél erről a gyászba fordult terhességéről, így fogalmaz: „a gyermekem születésnapja lett egyben a halála napja is”.

Paradox módon ez a tudatos veszteség – ahol volt idő felkészülni, elbúcsúzni – számára könnyebben feldolgozható volt, mint az a vetélés, ami később történt, és váratlanul jött. A tudás, az idő, a tudatos kapcsolódás a babához segítette őt. Az emberek az utcán kérdezgették: „Mikor jön a baba?”, és ő eljátszotta, hogy minden rendben van. Ez is egyfajta megküzdési technika.

– Szerintem az is nagyon nehéz, amikor valaki nagyon korán, még az első trimeszterben veszít el egy babát és a környezete csak legyint rá. Mintha nem is lenne valódi veszteség.

– A könyvben Geist Klára krízistanácsadó pszichológussal beszélgetek arról, hogy van-e különbség lelki értelemben egy első és egy harmadik trimeszteri vetélés között. Bár a kutatások szerint minél érettebb a magzat, annál mélyebb lehet a fájdalom, ő ezt máshogy látja. Szerinte már egy sikertelen lombik is komoly gyászt okozhat. Mert a fejben megélt veszteség is valódi veszteség. A kép, amit elképzelünk – a gyermek, akire készülünk –, ha elveszik, az ugyanúgy traumatizálhat. Ilyenkor a terapeuta dolga, hogy ezt a belső képet „lehozza a földre”, segítsen abban, hogy az érintett képes legyen elengedni azt, amit lélekben már felépített.

Az első trimeszteri veszteség egy másik sajátossága, hogy gyakran rejtve marad. Mivel sokan nem mondják el a terhesség tényét az első három hónapban, a környezetük sem tudja, mi történt. Így a gyászuk gyakran láthatatlan. Aztán jönnek a furcsa pillantások, hogy „miért vagy ilyen rosszkedvű”, „mi bajod van?” – de az érintett lehet, hogy épp gyászol. Ez a néma, vagy ahogy a szakirodalom nevezi, illegális gyász, amikor a társadalom nem ismeri el a gyász jogosságát, borzasztóan magányossá tehet.

– A könyvedben külön kitérsz a hozzátartozók reakcióira is – arra, hogy milyen mondatokkal nem segítenek, sőt, néha még mélyítik is a traumát.

– A legtipikusabb példák közé tartoznak a „Majd lesz másik”, „Ez még csak egy sejtcsomó” vagy: „Majd összejön a következő”. Nagyon sokan hivatkoznak arra is, hogy „régen minden nőnek volt vetélése, nem nagy ügy”. Én a kórházban azt kaptam az egyik nővértől: „Komolyan emiatt van bent? Ennyi erővel a fél ország itt feküdhetne”. És persze később megtudtam, hogy valóban sok ilyen eset van, de akkor még nem volt erről semmilyen információm, csak a megalázottságot éreztem. Az ilyen mondatok nagyon gyakoriak, és többnyire nem rosszindulatból mondják – ezt fontos hangsúlyozni –, hanem azért, mert egyszerűen nincs eszközük a helyzet kezelésére az embereknek.

Klára, a pszichológus, akivel együtt dolgoztam, adott néhány egyszerű, de nagyon fontos mondatot, amit tényleg segít: „Biztonságban vagy.” „Jogod van érezni, amit érzel.” „Nem kell most mindent megoldanod.” „Adj időt magadnak” és néha annyi is elég lenne, hogy valaki azt mondja: „Itt vagyok, melletted vagyok.”

És hadd meséljek kicsit Szabolcs történetéről is – ő a könyv egyetlen férfi interjúalanya. A párja kórházba került, ő pedig azonnal önmagát hibáztatta. Azt érezte: „Miért nem vittem el hamarabb vizsgálatra?” És ekkor történt valami egészen egyszerű, de sorsfordító: felhívta őt a nőgyógyász és csak annyit mondott: „Szabolcs, ez nem az ön hibája. Olyan gyorsan történik ilyenkor minden, hogy még akkor sem lehetett volna megállítani, ha épp a műtőben van.” Szabolcs azt mondta, ez a hívás hatalmas terhet vett le róla. Onnantól kezdve tudott újra a hétköznapokban is jelen lenni.

– Ez megint csak azt mutatja, hogy mennyire számít, hogyan szólít meg minket egy szakember. És hogy mekkora különbség van az orvosi és a pszichológiai szemlélet között.

– Egy szülész-nőgyógyász, egy pszichológus és egy érintett teljesen máshonnan néz rá a veszteségre. Az orvos sokszor klinikai adatokból indul ki, míg egy lélektani szakember inkább az érzelmi valóságban segít eligazodni. A cél az lenne, hogy ez a kettő jobban találkozzon. Mert a veszteség mindig több, mint biológiai történés. És sokszor nem a szándék, hanem az eszköz hiánya az, ami fájdalmat okoz.

– Terveid szerint lesz folytatása a könyvnek?

– Alapanyag lenne bőven, de nem szeretném, ha mostantól ezzel a témával azonosítanának kizárólag. Ez a könyv megvan. Kiírtam magamból. Fontos volt, de nem érzem, hogy folytatnom kellene és közben már elkezdtem írni egy másik könyvet is. Ezen kívül van még legalább két másik téma is a fejemben, de ezek teljesen más jellegűek, inkább regényszerűek.