Naszvadi Judith: Szégyellte magát

Borítókép: Naszvadi Judith: Szégyellte magát Forrás: Getty Images
Szégyellte magát, ahogy a gyógyszerest pakolta. És halványan már mosolygott is önmagán. Másoknál a házi patika talán egy nagyobb cipősdoboznyi holmi, de náluk egy egész emeletet leuralt a gardróbban.

Azt kezdődő demenciára vettem, ezt bőrrákra, emezt sérvre. Azt akkor szereztem be, mikor azt hittem, hogy tüdőgyulladásom van. Azt meg akkor, mikor infarktussal diagnosztizáltam magamat. - Így emlékezett vissza az elmúlt másfél év újabb és újabb sokkjaira.

A legelsőt, az infarktust még komolyan vette a családja. Ám amikor kiderült, hogy a tüneteket pánikroham okozza, szkeptikusak lettek vele szemben. Az agyrák öndiagnózisánál már legyintettek. A többinél pedig kényszeredetten nevettek, később pedig inkább bosszankodtak. Vagy ami még fájóbb: unalmasnak találták a félelmeit.

Pedig komolyan szenvedett. Az akut hipochondriás időszakokon kívül maga is gondolt rá, hogy valamit kellene kezdenie a helyzettel. Aztán jött valami újabb nyavalya, ami a mélybe rántotta. A felesége már nemigen hallgatta meg. Vagy ha mégis, bagatellizálta az ő nagyon is valósághű félelmeit. Komorrá vált, bezárkózott.

Úgy érezte, egyre messzebb kerül a többiektől.

Néha azért még voltak jó napjai. Amikor kellően lefárasztotta magát a munkával vagy kiruccantak kicsit vidékre. A sok másfajta történés elterelte a gondolatait. De az átmeneti nyugi után a semmiből jött egy újabb fájdalom, tünet vagy egy ismerős betegségének a híre és beült megint a hintába. A netet bújta, különféle betegségek után kutatva. Őrült szorgalommal egészen addig ásott egyre mélyebbre, míg valami gyógyíthatatlan kórt nem talált. És akkor elfogta a páni félelem.

Valamit tenni akart. Belépett hipochondereknek szóló csoportba valamelyik közösségi oldalon. De ettől sem lett jobb a helyzet, mert oda a legtöbben nem gyógyulni jártak, hanem a tüneteiket a többiek elé terjeszteni.

Egyre intenzívebben húzta le az örvény. Azon kapta magát, hogy esténként benyit a gyerekek szobájába és figyeli a szuszogásukat. A következő fázis az volt, hogy gyermekbetegségekkel foglalkozó oldalakra kattant rá.

Mi van, ha történik velem valami és nem nevelhetem fel őket? Mi van, ha velük történik valami? Nem, azt nem élném túl! – ilyen gondolatok kavarogtak a fejében. Megint azt érezte, hogy valami összeroppantja a mellkasát és megfullad.

Az első álmatlan éjszaka végén csak ült az ágy szélén és a papucsát nézte. Túl fáradt volt a teste, hogy elinduljon dolgozni. És túl fáradt volt a lelke továbbvinni ezt a terhet. Az éppen ébredező feleségére pillantott. Milyen szép nő! Próbálta felidézni, milyenek voltak a hajnalok, mielőtt kitört rajta a szorongás.

Lépnie kellett, tudta jól.

De azért még hetekig ringatta magát a hamis illúzióba, hogy majd magától elmúlik az egész. Nem múlt el. Nyirkos, szürke napok következtek egymás után. Még annak is borús lett a hangulata, aki egyébként rendben volt. Ő pedig mélyebbre süllyedt, mint valaha. A gyerekek hazahoztak valamit az oviból, ezért napok óta nem aludt semmit.

Alig volt képes elindulni az irodából. Mintha ólomsúly nyűgözte volna a lábait. Tekintetét szigorúan a földre szegezte. Olyan heves érzések szorongatták belülről, hogy alig érzékelte a külvilágot.

A mentőorvos becsukta a jármű ajtaját és egyszerű, nyugodt mondatokkal beszélt hozzá, miközben vizsgálta. Az az autó tulajdonképpen csak elsodorta. Valójában inkább a hirtelen lendület borította föl, de valahogy mégsem volt képes felkelni a földről, sem megszólalni. A sofőr azonnal tárcsázta a segélyhívót, az esetkocsi pedig negyed órán belül megérkezett. Nem érzett fájdalmat. Tűrte, hogy az orvos elvégezze a szükséges vizsgálatokat. Később sokat gondolkodott rajta, hogy miért akkor és ott fakadt ki belőle az elnyomott fájdalom. Talán a túlcsordult érzelmek, a sokk vagy a doki kedves és segítőkész beszéde? Nem tudta pontosan eldönteni, de talán nem is volt igazán lényeges.

Az orvos volt az első ember, aki nem nevette ki, nem élcelődött rajta, hanem igazán komolyan vette a problémáját. Elirányította őt a megfelelő terapeutához.

Nem ment könnyen az indulás, de eltelt négy hónapnyi lelki munka és már képes arra, hogy nyugodt derűvel, arcán félmosollyal válogassa a hatalmasra duzzasztott otthoni gyógyszerkészletet. Eltökélt szándéka, hogy csak azokat a darabokat tartja meg, amikre valóban szükségük lehet. És eltökélt szándéka az is, hogy hős lesz. Olyan apa, társ és férfi, aki képes legyőzni a rettegett hipochondriát.https://www.facebook.com/naszvadijudith

Azt vallom, hogy minden pillanata és megnyilvánulása értékes az életnek. Meg azt is, hogy nehéz helyzetekben is meg lehet találni a fogódzókat, amelyek kisegítenek a gödör aljáról. Ilyen fogódzó lehet egy baráti beszélgetés, egy kellemes zene vagy éppen egy igazi, tartalmas szöveg elolvasása. Olyané, amely érzelmeket vált ki belőlünk, ami megérinti a bensőnket.

Az emberi dolgok érdekelnek. Legyenek nagyok vagy egészen aprók. Ha Téged is, kövesd az oldalamat ITT!

Vagy írj nekem ide!

Galériánkban 4 olyan, egykori hírességről olvashatsz, aki hipochonder volt