Pedig az első szülésem után, az ikrek anyatejes problémái és a kudarcélményem miatt most a második terhességem alatt egyszer még azt is kijelentettem, hogy nem szeretnék szoptatni. Féltem az újabb sikertelenségtől. Majd végül a 9 hónapnyi várakozás alatt rendbe tettem magamban ezt a kérdést és úgy döntöttem, hogy adok a gyermekemnek és magamnak is egy második esélyt és nem hagyom, hogy a félelmeim befolyásoljanak. Nem készültem különösebben, nem olvastam köteteket a szoptatásról, egyszerűen igyekeztem nem stresszelni ezen a kérdésen és bízni az ösztöneimben. Egyedül egy mellszívót vásároltam most is magamnak, hogy legyen egy biztonsági lehetőségem. Tápszert pedig már tudtam hol és milyet fogok beszerezni, ha úgy adódna.

És ezzel a szokásával azóta sem hagyott fel. Nagy cicista a fiú és bár az első hetekben bizony végig jártunk jó pár nehéz stádiumot a helyes mellre helyezéstől, a kisebesedett mellbimbóig és a forró tégla érzésén át, végül összeszoktunk és a napi rutinunk egyik talán legfontosabb részei lettek az anyatejes összebújások.

Teltek a hónapok és egészen belejöttem. Megtanultam, milyen testhelyzetben és technikával a legjobb mind a kettőnknek. Belejöttem abba, hogyan tudom a ruhatáramat úgy alakítani, hogy bármikor szabaddá tehessem magamat, akár nyilvánosan, akár elbújva, akadtak vicces helyzetek, amikor minden anyatejben úszott és bizony voltak nehéz, kimerítő pillanatok is.

Az első nehézség az volt a számomra, hogy anyatejes babáknál tényleg 0-24 órás készenlétben kell állni és 3 óránál tovább nem maradhattam ki eleinte, hiszen a gyermekem táplálása csakis tőlem függött, nem tudott segíteni, kiváltani vagy felmenteni senki még csak egy alkalommal sem. Persze próbáltuk a cumisüveget, de kezdetben egyáltalán nem fogadta el azt a kisfiunk. Voltak alkalmak, amikor el kellett mennem valahová és lélekszakadva toppantam végül haza éppen etetési időre, amikor a kisfiunk éppen rákezdett volna a keserves éhes sírásra.

Persze idővel az etetések már sokkal rugalmasabbak lettek, ahogy növekedett, de eleinte nehezen éltem meg ezt az időszakot.

Az esti szoptatások végeláthatatlanságáról és olykor kilátástalanságáról talán egyik édesanyának sem kell mesélnem. Vannak babák, akik szépen megtanulják maguktól átaludni az éjszakát, a szüleik pedig ezzel szerintem legalább annyira szerencsések, mintha megnyerték volna a lottó ötöst. Én is reménykedtem ebben a lehetőségben, de sajnos nálunk ez nem így alakult. Vannak éjszakák, amikor 10 alkalom után már nem is számolom hányszor kelek és megyek megnyugtatni a kisfiunkat, aki ezen alkalmakkor csakis engem és némi nyugi szopizást igényel. Próbálkoztunk azzal, hogy az apukája nyugtatja meg ilyenkor, vagy cumisüveget, cumit kínál neki, de Ő bizony semmi másból nem kér, csakis anya kell. Persze lehetne kicsit határozottabban vezetni őt az éjszakai átalvásra, hiszen nem lenne már szüksége ennyi evésre, nekem viszont annál inkább egy pihentető alvásra. De az ösztöneim azt súgják, hogy nála ezzel nem jutnánk messzire. Vannak gyerekek, akik korábban és vannak akik kicsit később szeretnének leválni ebből a szempontból és aktívabban igénylik éjjel is az anyukájuk közelségét. Ilyen esetben pedig az erőltetés nem feltétlen vezet célra, esetünkben legalábbis biztosan nem menne.

Így hát éjjel és nappal is etetem őt kitartóan, ami bevallom nem mindig kellemes és csodálatosan összebújós alkalom. A mellkasom volt már annyira kikarmolva és kiszívva, mintha egy vad kalandban lett volna részem éjjel, az utóbbi időszakban pedig a leglehetetlenebb pozíciókban eszik a kisfiam egy-egy torna mutatvány közben, szinte már fejen állva, miközben azt gondolja, hogy az anyatejet adó forrás is kénye-kedve szerint húzható, nyújtható és cibálható.

Mert bevallom, néha besokkallok attól, hogy a testem nem az enyém, hogy rendelkezésre kell állnom éjjel-nappal és igen, napjában akár háromszor is ruhát kell cserélnem, mert mindenem úszik az anyatejben.

Hogy nem tudok felvenni egy csinos melltartót, mert abban igencsak nehézkes lenne kivitelezni az etetést, hogy a nőiességem ezen színtere most a táplálás mellett olykor bokszzsákként is funkcionál és olykor sikítani lenne kedvem, hogyha még egy valaki hozzá akar érni a melleimhez, én esküszöm magamra húzok egy zsákot és soha többet nem veszem azt le.

A szoptatás nem mindig olyan egyszerű és meghitt, ahogyan azt a reklámokban vagy magazinokban látjuk. Sokszor kimerítő, fájdalmas és igencsak magányos érzés tud lenni. Feladjuk önmagunkat és a testünket a gyermekünk táplálásának érdekében. Persze anyaként ez a feladatunk és örömmel tesszük a gyermekeinkért, de sokszor kitartást és türelmet is jócskán igényel.

Mert ugyan a várandósság után az anyaság másik csodája, hogy anyatejjel táplálhatom a gyermekemet és amíg tudom, Ő pedig igényli meg is fogom neki ezt adni, de néha elgondolkodom azon, hogy milyen lenne, ha a testem ismét csak az enyém lenne.

Az anyaság nem mindig csak a babaillatról szól, nézd meg galériánkat az őszinte anyai pillanatokért!