JoyNapok logo
Elérhető az Éva legújabb száma
most JOY-napok kuponfüzettel!
0 nap 0 óra 0 perc

Miért nem tudok leszokni a cigiről?

Borítókép: Miért nem tudok leszokni a cigiről?
Ma például azért, mert nagyon magam alatt vagyok.

A veszekedés és az ajtó csapódása után egyből a cigi után nyúltam, és a könnyeimet együtt nyeltem afüsttel. Hiába kaparta a torkom, valamiféle megnyugvást adott, megnyitotta az én saját, zárt világomat, amibe sebzetten visszahúzódhattam.

Persze, jókedvemben is rágyújtanék. Ok ezer akad, minden dohányos tudja, hogy nincs olyan helyzet, amely ne volna alkalmas a cigizésre. Pedig hányszor elhatároztam már, főleg éjszaka, különböző rémképek után, hogy leteszem már másnap ezt az ostoba, kártékony papírrudat. Az ébredést követően azonban hol volt már aszilárd elhatározás – a reggeli kávéhoz ugyanúgy automatikusan gyújtottam rá, mint tizenéve minden reggel.

Cigizni, sajnos, jó
Pedig valamikor az egyetem büféjéből még én is pfujolva fordultam ki a vágnivaló füstből, igaz, nem sokáig. Amikor az első évfolyam végén beleszerettem jóképű, laza és nagyon vagány jövendőbelimbe, aki a cigi mellett az alkoholt sem vetette meg, én is vele tartottam akocsmai mulatozásokra. Aztán már nélküle is – a válásunk után pláne – megvettem a magam doboz cigijét, és egyedül fújtam a füstöt. Mert cigizni, sajnos, jó. Vigasz, mint a mai napon, amikor szinte felrobbant a tehetetlenség dühe, de ugyanakkor jutalom is, például egy-egy feladat befejezésekor. Kikapcsolódás a munkahelyen, amikor felállok a gépem elől és kimegyek afriss levegőre – és egy cigi társaságában elmélázok a következő munkafázisról. Otthon egy-egy cigi ürügy az egyedüllétre, ilyenkor egyik gyerek sem jöhet akonyhába, és én végre magamban élvezem a csendet – se házi feladat, se mosás, se szóváltás... Csak egy cigi. És persze este, amikor már lefeküdtek a gyerekek, még mielőtt én is ágyba bújnék, a cigim mellett ismét magamba borulhatok.

Miért nem tudok leszokni? Mondhatnánk, nem is akarok igazán, hiszen tettem már néhány kísérletet az elmúlt években, persze sikertelenül. Voltam akupunktúrán egy kolléganőmmel, egy-két nap után mindketten ugyanannyit szívtunk, mint a szurkálás előtt, voltam biorezonanciás leszoktatón, este már kéjesen gyújtottam rá a kidobásra ítélt doboz utolsó szál cigijére, és másnap az első utam a szomszédos kis közértbe vezetett, hogy feladva az elhatározást afüstmentes életre, ott folytassam, ahol a rendelőbe lépés előtt abbahagytam. Néhány napig tűrtem a tapasz vörös foltjait és a nikotinízű rágót is rágtam undorral egyszer-kétszer.

Józan élet
Voltak hosszabb cigimentes időszakok az életemben, a két terhességem például, amikor én is megvetően néztem a kórházi szülészetről ki-kisurranó kismamákat, akik még ott sem mondtak le bűnös-bűzös szenvedélyükről. Aztán amikor már nem szoptattam, újra jólesett rágyújtani, először csak egyszer-egyszer, ebéd után, a kávéhoz, a barátnőmmel cseverészve, nagy titokban persze, hogy a férjem nehogy megsejtse újbóli dohányzásomat. Dohányozni azonban nem lehet észrevétlenül, a szag árulkodik, és a férjem se volt hülye, sőt megértőnek bizonyult, amikor azt mondta: inkább otthon gyújtsak rá, mint hogy a téli utcán rójam a cigis köröket. Szóval, voltak kísérletek, elhatározások, csak éppen dohányos maradtam. A berögzült szokásaim, agondjaim, a stressz és a gyakori egyedüllétek nem segítettek felülkerekedni önmagamon. Mennyire igaz, hogy ne kezdd el, mert abbahagyni nagyon nehéz!

Jó lenne cigi nélkül
Jó lenne, ha a társaságban nem ahhoz a szűk csapathoz tartoznék, akikre elszörnyülködve csodálkoznak rá atöbbiek, hogy: „Te dohányzol?!” Jó lenne füsttelenné és jó illatúvá varázsolni a lakást, az autót, és jó lenne tudni, hogy nincs izgulnivalóm, ha belépek egy füstmentes övezetbe – nem fordítja el senki tőlem fintorogva afejét. Nem történt még ilyen, de ki tudja, ki mit gondol magában... Persze annyi minden jó lenne! Biztos megélhetés, nagyobb fizetés, megértő társ, jól nevelt gyerekek... Amíg ez nincs, addig itt a cigi, amit még ha szorongva, bűntudattal, mégis felszabadultan tudhatok magaménak.

Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy a környezetemben egyre kevesebb férfi dohányzik, sőt atöbbség kifejezetten kerüli adohányos nőket. Amikor reggelente ülök az autóban, cigizve vagy éppen nem, szörnyülködve látom, mennyi nő dohányzik. Ilyenkor sajnálom őket – és magamat is. Miért kell nekünk ez a pillanatnyi öröm, miért rongáljuk az egészségünket?

Füstmentes, boldog világ?
Nemrégiben hallottam olyan pszichológusról, aki tudatmódosító beszélgetéssel el tud téríteni acigitől. Fogalmam sincs, hogy csinálja, talán egyszer megkeresem. Valahogy úgy vagyok vele, mint egy-egy kétségbeesett időszakban az éppen szembejövő guruval: jósnővel, asztrológussal, kineziológussal – hátha megoldja életem nagy dilemmáit, és nekem csak el kell tudnom fogadnom a rám váró örömöket. Hogy ilyen nincs? Persze hogy nincs, de azért olyan jó lenne hinni a csodában! És abban, hogy jobbá, szebbé, egészségesebbé is válhatok, cigi és szenvedés nélkül. Hogy valaki ki tudja nyitni a magamra zárt börtön ajtaját, és én felszabadultan léphetek át egy új, füstmentes, boldog világba. De mivel nem hiszek már a csodákban, ugyan szégyellem és utálom magam, inkább felállok és rágyújtok.

Szerző: F. Nagy Ágnes, Fotó:Europress, 500px.com