Bevallom, nem terveztem felhagyni a körömrágással. Ez aztán a beismerés, nem igaz?

Viszont régóta idegesített már, hogy nem épp túl mutatósak a kacsóim, különös tekintettel a körömágy körüli területekre, de kicsit úgy voltam ezzel azt hiszem, mint a dohányosok a cigivel: a legtöbben talán már észre sem veszik, hogy mennyit szívnak egy nap.

Aztán valamikor karácsony előtt iszonyúan ki volt száradva a kezem a hideg időtől, így azzal, hogy folyamatosan rágtam az amúgy is kirepedezett ujjaimat, hát csak még "gyönyörűbbek" lettek, de ami a legfontosabb, hogy már fájtak is.

A válasz egyértelmű volt: nem, dehogy. Hiszen senki máson nem múlt, hogy elfogadható külsejűek legyenek a mancsaim, kizárólag rajtam és én magasról tettem rá, hogy így legyen, csak a levegőbe puffogva szörnyülködtem, ki tudja mióta. Szóval az igazság az, hogy ezt tényleg kizárólag magamnak köszönhettem.

Nálam minden fejben dől el és ezzel sem volt másképp, egyszerűen el kellett határoznom, hogy figyelek magamra, mikor és miért emelem a számhoz a kezemet.

A válasz nem váratott sokáig magára: megfigyeltem, hogy stresszes szituációkban, - például munka közben, ha késésben vagyok, vagy ha valami nem működik-, már szinte képzeletben kattognak is a fogaim és elindul a kezem a szám felé.

A folyamat, ahogy megálljt parancsolok magamnak egyébként rendkívül egyszerű: azonosítom a helyzetet, amikor elindul a kezem, ekkor tudatosítom magamban a szituációt és a miértet, megállítom a kezemet, a tenyeremet fel és le forgatva megnézem az épp gyógyulófélben lévő sebeket az ujjakon és azt mondom magamnak:

De mi van akkor, ha mégis elcsábulok?

Mert ugye senki nem gondolja, hogy pikk-pakk működhet egy ilyen rögtönzött „elvonó”? Nos igen, akárcsak a diétában egy szelet sütemény, néha a rágcsálás is visszatér. Viszont mivel mindig sikerül leállítanom magamat, így már nem jutok el a csúnya külsőig, maximum addig, hogy hamarabb kireped tőle a kezem, ami egy jó krémmel szerencsére gyorsan orvosolható. Egyébként minden egyes apró kisiklás megerősítés is egyben, hiszen ilyenkor tudom nyomatékosítani magamban, hogy mely tevékenység az, amit nem akarok többé csinálni. Huszonévek távlatában pedig azt hiszem, hogy nagy szó, hogy nagyjából két hónap alatt sikerült eljutnom idáig.