Segítség, a kislányom egyszerűen túl szép! Igen, tudom, hogy hangzik ez... de féltem

Borítókép: Segítség, a kislányom egyszerűen túl szép! Igen, tudom, hogy hangzik ez... de féltem Forrás: Getty Images / A kép illusztráció
Nagyobb baja sose legyen, igaz? Csakhogy a helyzet bonyolultabb... Egy anyuka elbeszéléséből most kiderül, milyen hátulütői lehetnek a szépségnek már kisgyerekkorban.

„Istenem, a kislányom túlságosan szép. Egyszerűen gyönyörű. Mindenki folyton ezt mondja nekem, én meg úgy vagyok vele, hogy jaj, álljatok már le, utálom, amikor ezt mondjátok!” Tudom, hogyan hangzik ez: mintha álszerénykedés lenne. Magam is ezt hinném, ha mástól hallanám. De őszintén szólva aggódom a lányom miatt. Persze nem mintha el akarnám csúfítani, nem vagyok csalódott sem. De a mi társadalmunkban a szépség sosem érték önmagában: egy csomó más elvárást, szabályrendszert, előfeltevést von maga után, és ez nyugtalanít.

Olvastam pár szociológiai és pszichológiai kutatást, amelyekből kiderült, hogy a szép embereket másmilyen világ veszi körül, mint az átlagosokat. A másmilyen ebben az esetben azt jelenti, hogy „tele van előnyös helyzetekkel, amelyeket a külsejüknek köszönhetnek”. A szépségnek hatalma van, nagyobb, mint amit hajlandóak lennénk elismerni. Mi több, létezik egy rasszista, szexista, kövérségfóbiás hierarchia, amelybe mindazon dolgokat önkéntelenül bele szoktunk sorolni, amelyeket van esély szépnek tekinteni, és ez problémás. Az, hogy a gyerekem szép, azt jelenti, hogy kiváltságok hosszú sorával született.

Forrás: A szerző felvétele

Persze mindenki gyönyörűnek látja a gyerekét. Fura lenne, ha nem így lenne. Amikor tehát azt állítom, hogy „a kislányom gyönyörű”, úgy értem, hogy a szépségre vonatkozó legmagasabb sztenderdeknek is megfelel. Szép mosolya van, porcelánfehér bőre, kék szeme, szabályos fogsora, az arcán gödröcskék. Ha ez lenne minden, akkor persze csak egy átlagos cuki kölöknek tartanák. Az én szememben ez nem tenné kevésbé széppé, de ami miatt sajnos tudom, hogy kitűnik a társai közül, az a haja. Eddig kétszer vágattuk le, most mégis sűrűn és fénylőn hullámzik egészen a háta közepéig. Kisgyerekeket ritkán látni ilyen hosszú hajjal.

Előfordul, hogy emberek odajönnek a parkoló másik végéből csak azért, hogy megdicsérjék a haját. Megbámulják a közértben és közelebb araszolnak, hogy kérdéseket tegyenek fel. Megkérdezik, hogy tett szert a lányom „ilyen tökéletes balerinakontyra”. (A válasz: mert ki*szott lusta vagyok és nem volt kedvem befonni, továbbá egy rahedli haja van, ami minden irányba nő, szóval kontyot csinálni belőle a legkönnyebb dolog a világon.)

Istenem, sose engedd, hogy levágassa! Olyan gyönyörű haja van!
árad felém az ömlengés.

És tényleg, imádom a haját. Ennek köszönheti egyik becenevét: „Kisaranyhaj”. (Rejtélyes módon hasonlít is a királylányra az Aranyhaj és a nagy gubancból.) De azért látható, mi aggaszt, ugye?

Amikor azt mondják nekem, ne vágjam le a haját, azt a kimondatlan üzenetet küldik nekem: „Megfeleltek a sztenderdeknek. Csak így tovább: a megfelelésből hasznotok származik”.

Ez az üzenet egyrészt azért feszélyez, mert sokszor idegenektől jön. Másrészt azért, mert semmi hatalmam nincs a lányom haja fölött, sem afölött, ami alatta van. Ha egy nap le akarja vágatni a haját, ez az ő döntése, én nem fogom megakadályozni. Harmadrészt: a haj növekszik. Mindenki nyugodjon le: ha le is vágatná, az akkor sem lenne végleges döntés.

Ami pedig a megfelelést illeti: ismerem ennek az előnyeit, de nem örülök neki. A konformizmussal sokra viheti az ember egy hazugságokon alapuló rendszerben, de ez nem változtat a hazugságokon. Ráadásul egy lány esetében fájdalmasan sok múlik a megjelenésén abban a tekintetben, hogy meddig viszi.

Abban a meggyőződésben nőttem fel, hogy csinosnak és nőiesnek lenni rendkívül fontos. Különösen nagy hangsúlyt helyeztem a hajamra. Egész fiatal koromtól szép hosszú hajam volt, és számos bókot is besöpörhettem emiatt. A hajam volt az a testrészem, amelyből önbecsülést meríthettem magamnak. Egy idő után ez lett az egyetlen ilyen testrészem.

A hajam lehetővé tette, hogy úgy érezzem: van bennem valami, ami szép. Olyan volt, mint egy pajzs. Sosem voltam vékony vagy túl szabályos arcú és a bőröm sem volt makulátlan, de a hajam, az aztán szuper volt. Olyan mértékben meg voltam győződve arról, hogy a hajam az egyetlen, amely megkülönböztet egy bányarémtől, hogy húszéves koromig egyszer se vágtam le (leszámítva az időnkénti hajvégigazítást).

Sosem akarnám, hogy a lányomnak annyit kelljen foglalkoznia a külsejével, esetleg a hajával. Nem akarnám, hogy a megjelenését vagy különösképpen a haját tekintse az egyetlen vagy legfontosabb oknak, amiért elfogadják, szeretik vagy ő elfogadja magát. Ezért aggódom amiatt, hogy mit tanít neki az ilyen – legjobb szándékkal érkező – pozitív megerősítés.

Azt sem akarom, hogy azt higgye: a szépség az a pont, ahol minden kezdődik és véget ér. Nem akarom, hogy bárkinek csak az jusson eszébe róla, hogy milyen csinos. Nem akarom, hogy bárkit másodrendűnek tekintsenek a kinézete miatt.

A lányom nagyszájú, kedves, vicces, okos, együttérző, művészi hajlamú kis csodalény, aki úgy mellesleg káprázatosan szép, rengeteg, gyönyörű hajjal. Amikor tehát valaki már félórája lelkendezik a szépsége miatt, legszívesebben az arcába kiáltanám: „És azt láttad, milyen mesterien keverte ki a színeket a festményén? Észrevetted, milyen pontosan használta a legyőzött szót egy mondatba ágyazva? Az sokkal menőbb, mint a copfja!”.

Azt sem akarom, hogy az énképét annyira a szépség határozza meg, hogy ez befolyásolja a teljesen más irányú döntéseiben. (Például: „nem foglalkozhatom természettudományokkal, mert azok a lányok mind olyan csúnyák! És aki rájön, hogy okos vagyok, az már nem fog szépnek látni”.) Nem akarom, hogy ne viseljen többé unikornisjelmezt az utcán, mert az nem elég „előnyös”. Nem akarom, hogy úgy érezze, nem vágathatja le a haját, mert akkor nem kap több bókot.

Forrás: A szerző felvétele

Szerencsére egyáltalán nem megszállottja a szépségtémának – de azt akarom, hogy ez így is maradjon, és nem vagyok biztos benne, hogy befolyásolni tudom ebben.

A szépségeszmények önmagukban is aggasztanak, de amiatt, hogy ilyen szép lányom van, még jobban. Ugyanis mondhatnám neki, hogy „ez puszta illúzió, rá se ránts”, de a valóság inkább az, hogy „ez puszta illúzió, amiből óhatatlanul hasznot húzol, de meg kell értened, hogy ez a haszon nem annyira jelentős, hogy túlságosan erre hagyatkozz”.

Ez a cikk fordítás.

Nézd meg ezt a szenzációs galériát is a szülőkről, akik legközelebb kétszer is meggondolják, hogy magukkal vigyék-e a gyereküket vásárolni: