A gyermekkori cukorbetegséget, ha meggyógyítani nem is, de jól karban lehet tartani, és az érintettek panaszmentesen élhetnek. Nagy dolog ez, ha belegondolunk, hogy alig száz éve, az inzulin előtt, a betegek többsége meghalt. Ma meg a gyerekek rohangálhatnak, járhatnak óvodába, iskolába, sportolhatnak – normálisan élhetnek. Felnőnek, és ha szerencséjük van, sorsuk semmiben sem különbözik másokétól.
Persze nincs annál szívszorítóbb, amikor a beteg gyereket úgy kell korlátozni, akár egy felnőttet. Hiába csak öt-, tíz- vagy tizenöt éves, felnőtt elvárásoknak kell megfelelnie – persze mindig asaját érdekében. Ügyelnie kell arra, hogy mit, mikor és mennyit eszik. Pont a legfinomabbat, asütit, a csokit, az édességet tiltják el tőle (ehet persze cukormenteset, ám sosem falatozhat aközösből, a más születésnapi tortájából). Meg kell szúrni. Apró szurival ugyan, de minden áldott nap, és többször is. És ennek sosincs vége, mert a betegség kezelhető, nem öl, mindazonáltal egy életre szól… Nem akarom fokozni az érzelmeket, de azért le kell szögezni: a gyermekkori cukorbetegség nagy kitolás a kicsikkel…

A földrajztól függ elsősorban
Azzal sem biztathatjuk magunkat, hogy olyan különleges volna. Ugyan nagyságrenddel ritkábban fordul elő, mint a felnőtteknél, ám így is minden ötszázadik, ezredik gyerek cukorbeteg lesz.
A cukorbetegség gyakorisága, megoszlása minden korosztályban országonként, földrajzi területektől függően változik. Finnországban például harmincszor gyakoribb, mint Japánban, de egy országon belül is nagyok az etnikai eltérések: Amerikában a feketék háromszor-négyszer ritkábban lesznek cukorbetegek. Ennek pontos oka máig nem ismert. Gyermekkori formáját (ellentétben az idősebb kori változattal) még a helytelen táplálkozásra, például a túlzott szénhidrátfogyasztásra, az elhízásra, de az éhezésre sem foghatjuk. E tekintetben nincs különbség gazdag és szegény (életmódja) között. A betegségnek elsősorban tehát eddig még fel nem tárt genetikai okai vannak.
Fiatalkori formája sajnos a kicsiket sem kíméli, hisz kialakulási gyakoriságának első hulláma többnyire az 5–7 évesek korosztályára esik, a második csúcs pedig a serdülőkorra.

Nehéz kezdet
Hogyan alakul ki, mik az első jelei? Ugyanazok, mint a felnőttnél: a gyerek sokat eszik, mégis fogy. Túl sokat iszik, és túl sokat pisil. Elgondolkoztató, ha egy szobatiszta gyermek újra bepisil, ez is jele lehet a diabétesznek. Azért ilyenkor először afelfázást, a húgyúti fertőzést, illetve a pszichés hatásokat (családi konfliktust, az óvodába kerülés nehézségeit) kell kizárni.
Ám ezek az enyhébb jelek. Sajnos a jellegzetes helyzet az, hogy hirtelen rosszabbodással, súlyos panaszokkal, sokszor igen ijesztő állapotban kerülnek a gyermekkórházba a friss „cukros” gyerekek: tipikus tünet a hányás, a kiszáradás, néha atudatzavar vagy akár az eszméletvesztés, az egekbe szökő vércukorszint.

Kényszerű önkorlátozás
A diagnózis egyértelmű, és a kis betegek állapota gyorsan javul, rendeződik. Ám megbarátkozni, kénytelen-kelletlen együtt élni a bajjal – komoly pszichés és gyakorlati erőfeszítést kíván gyerektől és szülőtől egyaránt. Hisz hosszú évekig az anya és az apa felel a betegség karbantartásáért és agyerek – lehetőleg minél simább, minél kevesebb megrázkódtatással járó – átállításáért az új, öngyógyító életmódra.
Minden gyereket inzulinnal kell kezelni, sajnos nincs kivétel, ne ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy tablettákkal, gyógyszerekkel is elboldogulunk. Vannak ugyan ígéretes kísérletek, de ma még csak bőr alá fecskendezett, naponta többször adott injekcióval lehet a diabéteszt kezelni. És akkor még nem beszéltünk a rendszeres vércukor-ellenőrzésről, ami bizony újabb apró szúrással jár. Ezzel sincs vége a teendőknek, hisz ajó cukorháztartás alapja az aránylag szigorú diétás szabályok betartása, az étrendi megszorítás és főleg a rendszeres étkezés. Egy gyereket eleve nem könnyű rászorítani erre – még az egészséges kicsik etetése sem olyan egyszerű feladat, ezt minden szülő tudja. A gyerek mozgásigényére is oda kell figyelnünk, ami az inzulinigényre is kihat.
Azaz pont olyasmivel kell foglalkozni, ami ennél a korosztálynál nem egyszerű, és tulajdonképpen igazságtalan elvárás: (ön)korlátozni, egészsége érdekében fegyelmezni kell a gyereket, és meg-értetni vele, hogy nincs más út. Gondoljunk bele: milyen keserű lehet önfeledten fagyit nyalogató társait néznie, tudván tudva, hogy neki ez tabu. A korlátok elfogadása minden korosztályban gondot okoz. A cukorbeteg serdülőnek például tiltott minden szeszfogyasztás. Vajon hány ember mond le magától arról az örömről, hogy haverok társaságában megigyon egy korsó jó sört? Az éretlenebb diabéteszes fiatal könnyen meginoghat (és meg is inog, diabetológusok a megmondhatói, milyen sokan), aminek egészsége látja a kárát.

Ma már könnyebb
Kifejezetten indokolatlan a cukorbetegeket meg-különböztetni, hátrányos helyzetűnek kikiáltani. Fölösleges fölkelteni bennük a kisebbrendűségi érzést, nem kell megbélyegezni őket. Nincs is rá okunk: kicsit komplikáltabb az életük, de hála amodern medicina vívmányainak, ma már valóban teljes értékű életet élhetnek.
A diabéteszes gyerek hétköznapjait leginkább az inzulininjekció keseríti meg. Ám ez a szuri – nem az a szuri. Igazából nem is injekció. Fecskendők helyett ma már (legalábbis Magyarországon és más, fejlettebb országokban) minden gyerek kap egy „pen”-nek, magyarul tollnak nevezett, valóban golyóstoll nagyságú és alakú apró műszert (ingyen). A hegyében lévő hajszálvékony tűn át pontosan annyi inzulint lehet abőr alá juttatni, amennyire aktuálisan szükség van. Ezzel egyrészt minimálisra csökkent a fájdalom, másrészt a kisebbek is gyorsan megtanulják beadni maguknak a gyógyszert. A pen további nagy előnye, hogy elterjedése óta szinte megszűnt aszúrások helyén régebben gyakran kialakuló fertőzés.
A felnőttkorban használt (még ott sem igazán elterjedt) bőr alá ültetett depókészítmények (inzulinpumpa) gyermekkori alkalmazása Magyar-országon még gyermekcipőben jár.
Jelentősen javult a beadandó inzulin minősége is. Ma már mindenki a humán, azaz az emberi inzulinnal – a hasnyálmirigy úgynevezett Langerhans szigeteiben termelődő hormonnal – teljesen azonos hormonkészítményt kap. Ennek nagy előnye, hogy kevés a mellékhatása, lényegében nem okoz sem allergiát, sem immunreakciót.
Sokat javult a cukorbeteg gyerekek étrendje is, hiszen rengeteg diabetikus élelmiszert – nem csak cukormentes csokoládét, fagyit – lehet kapni. Acukorbetegnek elsősorban a „közönséges” cukortól kell félnie. Tudni kell, hogy miben van cukor (számos gyümölcsben például igen sok).

Több sport, több siker
Ma már másképp gondolkodunk a sportról is. Ellentétben a múlttal, amikor túlféltették adiabéteszes gyereket, ma már azt propagálják az orvosok, hogy a rendszeres testmozgás nemcsak használ, de egyszerűen nélkülözhetetlen acukorbetegség karbantartásához (élettani tény, hogy a sok mozgás csökkenti a napi inzulin-igényt). Szerencsére győzött az új szemlélet, és a diabéteszesek szinte minden sportágat meg-hódítottak. A szó szoros értelmében is: aki utánanéz, meg fog lepődni, hogy mennyi cukorbeteg bajnok él közöttünk!
Ez azzal is összefügg, hogy a diabéteszes gyerekek jelentős része kifejezetten teljesítményorientált, és sokra is viszi, nemegyszer többre, mint átlagos kortársai. A teljesítménytöbblet – de főleg az igénye– egészséges lelki kompenzációs mechanizmusokkal magyarázható. A diabéteszesek – ösztönösen vagy tudatosan, egyre megy – be akarják bizonyítani egészséges társaiknak, hogy cseppet sem rosszabbak náluk. És mivel betegségük kisgyerekkoruktól fegyelemre kényszeríti őket, kitartóbbak, szorgalmasabbak is. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a jól be-állított és rendszeresen ellenőrzött cukorbeteg gyerekeknek ma már nem kell (annyira) számolniuk a rettegett szövődményekkel – ér- és anyag-csere-betegségekkel, zöldhályoggal, magas vérnyomással –, akkor indokolt a realista optimizmus.

Teljes élet
A diabéteszes gyerekek teljes és boldog életet élhetnek. Ennek persze ára van: az állandó figyelem, melynek terhe kezdetben elsősorban a szülőkre hárul. Ám az a gyerek, akivel okosan, empatikusan foglalkoznak, mire felnő, jól elboldogul egyedül is, és teljes életet fog élni.

Megjelent az Éva magazin 2009. májusi számában, Dr. Nemes János írása, Fotó: Photolibrary.com