Érdekes történetet találtunk, gondoltuk, lefordítjuk. Íme:

Az egyetem után kezdtem el futni, hogy ledolgozzam a sok ülőmunka során felszedett tizenvalahány kilót. Rengeteget tanultam ezalatt: rájöttem, milyen fajta zoknival lehet megelőzni a vízhólyagot és melyik az a sportmelltartó, amiből egy is elég egyszerre. De a kilók csak nem akartak a kívánt ütemben leolvadni rólam, főként nem a hasamról. 15 év elteltével még mindig pocakos voltam– habár ez két gyerek után több, mint érthető–, így aztán beneveztem egy félmaratonra. Ettől már csak karcsúbb leszek, nemde? Hamarosan kiderült, hogy tévedtem. Éppen hogy híztam, mert a hosszú edzések után nagyobb étvággyal vacsoráztam, mint valaha. A verseny után új étrendet vezettem be, hogy megszabaduljak az edzések alatt rám rakódott súlyfölöslegtől. De továbbra sem lett tartós az eredmény. A megoldást egy véletlen felismerés hozta.

Egy szép reggelen úgy döntöttem, hogy a megszokott, autóút melletti útvonal helyett a házam melletti erdőben fogok futni. Elengedtem a pórázról a kutyámat és futni kezdtünk. Sokkal lassabb tempót kellett vennem, hiszen a talaj kiszámíthatatlan volt. Az eső lyukakat vájt a földbe, a fahidak síkosak voltak, mindenütt kövek és farönkök keresztezték az utunkat és az emelkedők– atyám, milyen meredekek voltak! Alig kaptam levegőt, fájt a bokám és a fenekem. Lendületesen kellett a karommal dolgoznom, hogy ellensúlyozzam az emelkedők okozta kihívásokat. A kutyának is sokkal nehezebb volt a nyomába érni. 20 perc után úgy éreztem, mintha 2 órája futnék.

Mindössze két hete próbálkoztam az ösvényekkel és a meredek emelkedőkkel, amikor éreztem, hogy olyan erő van a lábamban, mint soha azelőtt, még a 12 hetes félmaraton-edzés végén sem tapasztaltam hasonlót. Az erdő természetes akadálypályáján az izmaim folyamatosan előre nem látható kihívásoknak voltak kitéve. Olyan volt, mint a tánc: semmilyen monotónia nincs ilyenkor a mozgásomban. Minden lépés egy kicsit más, mint az előző, egy kicsit rövidebb, hosszabb, gyorsabb vagy ráérősebb.

Amikor intervall-edzésekkel próbálkoztam a környékbeli utcákban, az mindig egy kicsit erőltetettnek látszott: hülyén éreztem magam, amikor elsprinteltem a szomszédom háza előtt, úgyhogy inkább hagytam a fenébe és maradtam a jó öreg 6 perc/kilométeres átlagomnál. De a hegyes-dombos terep rákényszerített arra, hogy váltogassam a tempómat. A terepfutás szellemi kihívásnak is bizonyult. Egy-egy ilyen edzés után olyan kipihentnek éreztem magam, mint a hosszú sík terepen futások után soha.

Ja és majd elfelejtettem: a hasam laposabb lett. Az oldalam áramvonalasabbnak látszott– jé, van derekam! Persze a kockás hasra még várni kell (vicceltem, igazából nem is ez a célom), de most már látom, hogy eddig rossz irányba haladtam. Egyre több és több munkát tettem bele ahelyett, hogy okosabban dolgoztam volna. Ha te is idült súlyfölösleg-mizériában szenvedsz, lehet, hogy neked is a természet felé kellene fordulnod!

via popsugar.com