Az egész úgy indult, hogy egyik pillanatról a másikra viszketni kezdett a fejbőröm. Először csak enyhén, kellemetesen, mint amikor a szerelmünk este az ágyban a hajunkat cirógatja. Talán korpásodom, gondoltam, vagy valami hasonló banális ügy, nem foglalkoztam vele. Aztán a harmadik napon az érzet erősebb fokozatra kapcsolt, éjjel pedig már fel-felriadtam az egyre kellemetlenedő rohamokra. Következő estére annyira elviselhetetlenné vált a kín, hogy képtelen voltam álomba merülni, és az egészségi állapotomat illetően rémesebbnél rémesebb lehetőségek zakatoltak a fejemben.

Komoly hajlamom van a hipochondriára. Természetesen ártalmatlan opciók szóba se jöhettek, csakis a lehető legborzalmasabb magyarázatok. Egy hét tömény testi-lelki szenvedés után végül bejelentkeztem egy bőrgyógyászhoz. Sosem szerettem a halogatást, vallom, hogy óvatos kerülgetés helyett jobb szembenézni a halállal.

A bőrgyógyász nem lett túl lelkes a bejelentkezésemtől. Tessék-lássék megvizsgált azért, a fejem helyett igazából jobban érdekelték az anyajegyek, biztos ez volt a specialitása. Némi nézelődés után unottan kijelentette, valami allergiáról lehet szó, felírt gyógysampont, elkért tízezer forintot, és utamra engedett.

Mostam a fejemet szorgalmasan, de a viszketés nem enyhült, a csodasampon nem ért egy huncut garast sem. Három hét múlva az idegeim cafatokban lógtak, állandóan pityeregtem a szorongástól és a kialvatlanságtól, különösen azután, amikor a viszketés mellett egyik reggel felfedeztem a nyakamon a megduzzadt nyirokcsomókat is.

Egész jól kordában tartható rák, már ha időben észreveszik. Na de időben vagyok-e még? És hol van az az orvos, aki ott lesz a vártán, amikor szükséges?

A barátaim aggódtak, mivel sürgősen végrendelkezni akartam, sőt, végig kellett beszélni velem a temetésemre megálmodott dallistát is. Időpontot kértem egy allergiavizsgálatra és egy nyaki ultrahangra, a negyedik héten pedig bejutottam végre elfoglalt háziorvosomhoz. Allergia, bólogatott mindentudó ábrázattal ő is, biztosan valami ételintolerancia. A nyirokcsomók meg nem patológiásak. Biztos benne, kérdeztem gyanakodva, szerintem érthető módon, mert addigra kezdtem elveszíteni a bizalmamat az orvosokban. Kicsit mérges lett, amiért kétségbe vonom a szakértelmét, de végül hajlandó volt még egyszer szóban megerősíteni. Nem patológiás.

Kicsit megnyugodtam, de a viszketés a lelki ellazulástól nem szűnt meg. Ellenkezőleg. Az ötödik héten a kín turbó fokozatra kapcsolt, és hatalmas rémületemre a testemen elkezdtek kijönni mindenféle foltok a csalánkiütéstől a vérvörös pöttyökig. Alig ettem, nehogy a kaja fokozza az allergiás tüneteket, inni is csak vizet voltam hajlandó, de hiába, semmi nem használt semmit. Magamon kívül voltam. Alig vannak emlékeim ebből az időszakból, mintha Pompomhoz hasonló ködpamacsok ülnének a tudatomon. Szörnyen erős halálfélelmem volt.

A nyaki ultrahangon nem találtak semmi különöset. Az allergológus január elején fogadott, közvetlenül egy zaklatott szilveszter éjjel után. Miután beléptem a rendelőbe és röviden előadtam a panaszomat, a doki odasétált hozzám. Legnagyobb bámulatomra nem siette el a vizsgálatot, nem óvakodott tőlem, és megtette azt, amit korábbi orvosok csak egészen könnyedén és futólag vállaltak. Beletúrt a hajamba, majd hátrahőkölt, és kimondta a varázserejű mondatot, amelynek elhangzása után fél évig nem tudtam eldönteni, mikor sírjak, és mikor röhögjek.

Maga tetves.

Tetű. Ki tudja, hány kolónia élt rajtam és belőlem az alatt a hónap alatt, amíg a privát poklok poklát, sivár sivatagokat, temetőket és kísértetbarlangokat jártam meg minden egyes nap. Ki tudja, miért nem vettem észre a dögöket sem én, sem az orvosok, sem az a barát, aki szilveszterkor szívességből megmasszírozta a vállamat. Fejlett paraziták táncoltak, sasszéztak, korzóztak a fejemen vidáman, mint a szerelmespárok a Dunaparton augusztusban, és alattomosan szívták a véremet, miközben én belül rágó titkos féregre gyanakodtam, csendben, megadóan készülve közeli halálomra.

Nem toltam le a hajam nullás géppel, pedig ez volt az elementáris vágy, ami az orvostól kilépve megrohant. Több hét és négy adag extraerős tetűírtó sampon kellett ahhoz, hogy gyilkosaim egytől egyig eltűnjenek a lefolyóban, bezacskózott ruhák, kilencvenen kimosott ágyneműk, szétfertőtlenített lakás kísérte utolsó útjukat a koporsóig. A testemnek pedig legalább fél év kellett ahhoz, hogy megnyugodjon. A lelkemnek annál is több. Egy hónap után nem feltétlenül hiszi el az ember azonnal, hogy nem limfómás, mindössze néhány idióta élősködőről van szó, amikkel harmadik osztály óta utoljára csak a Feldobott kő című Sára Sándor-filmben találkozott.

Galériánkból megtudhatod, mely hírességek küzdenek krónikus betegséggel!