Amikor a természet már nem számít... természetesnek?

természet,erdő,természetjárás Forrás: Nyíri Julianna
Vidéken születtem. A természet olyan magától értetődőn vett körül, hogy húsz éven át az értéke nem is tudatosult bennem.

A családommal mindig kertes házban éltem, a házunk sokáig a kisváros legutolsó utcája volt, négyszáz méterre mező, a mezőn túl a Kurca, körülötte erdő. A város másik végén a Tisza-part, színe évszakonként változó csoda, a folyót övező ártérnél szebbet tán sose láttam: az indákkal körbeölelt évtizedes fák egyszerre szilajak és tekintélyt parancsolók. Ebből a csendből kerültem előbb Szegedre, majd nagyon hirtelen Budapestre, és az első évben olyan őskáosz vette át az uralmat a fejemben, amiben sokáig remélni sem mertem, hogy valaha is rendet teszek.

A káosz alatt itt nem csak a család és a megszokott környezet változását értem, hanem például a főváros zaját, azt a soha véget nem érő, egy pillanatra meg nem szűnő, le nem nyugvó zsibongást, ami a tömegközlekedéssel vagy a majd két milliós lakossal együtt jár. És persze a számtalan új ismerőssel, akiknek teret és időt kell találni, az érzéssel, hogy a végtelen impulzusokkal nem bírok el, hogy nem jól mérem fel ebben a tempóban az emberi kapcsolatokat, és folyton a rossz embernek mondok igazán fontos dolgokat.

Éreztem, hogy mindez nagyon nincs jól, hogy nagyon nem helyénvaló, hogy a családommal töltött időt például nem súlyoztam, hogy fontosabbak voltak a munkánál és a tizedrangú haveroknál, mégis folyton az ő megértésükre és türelmükre apelláltam, míg megtalálom magam és a helyem. Hogy a Tisza akkor vált igazán széppé, amikor nem volt már mindennapi lehetőség a partján ülni, hogy a szüleimnek akkor akartam elmesélni sok mindent, amikor már nem tehettem ezt bármelyik pillanatban meg, a nagyapám pedig meghalt azelőtt, hogy mindent megkérdeztem volna tőle, amire nagyon kíváncsi lennék.

természet,erdő,természetjárás
Forrás: Nyíri Julianna

Elképesztően nagyot csalódtam magamban, elegem lett a nyafogásból, abból, hogy mindig arról mondjak valamit, ami nincs, hogy mindig az után vágyakozom, aki elment, hogy csak az marad lélekben mellettem, akit és amit elhagyok. Mintha nem lettek volna szavaim, és legfőképpen érzelmi készletem, megküzdési stratégiáim a vanhoz, ahhoz, ami éppen történik, ami az enyém, és ami másnak úgy és akkor, ahogy vagyok, én vagyok. Szomjaztam mások történeteire, csak azért, mert nem hittem abban, hogy én magam is egy történet vagyok.

Olyan hitvány szó, hogy útkeresés, olyan közhelyes és lelombozó, csak azért sem fogom ezt használni. De olyan folyamatról beszélek, ami ezekkel a felismerésekkel kezdődött, és amiknek talán sosem lesz majd vége, mindenesetre segítettek legalább nagyjából megtudni, ki vagyok, és miért vagyok olyan, amilyen. Nem utálni ezt, nem bánni, ha valakinek nem tetszik és legfőképpen elhinni: van történetem, volt mindig is, lesz ezután is.

Amint ezek egyre tisztábban megfogalmazódtak, találtam meg azokat a barátaimat, akikkel valahogy alapértékeinket tekintve a leginkább hasonlóak vagyunk, és velük együtt menekültem és menekülök az épített környezetből mind gyakrabban a természetbe. Pár éve rendszeresen járunk túrázni, és bár imádom a nyüzsgést, azért telivér lovak és hiperaktív kiskutyák között a csendre is vágyom, meg a színekre, arra a friss levegőre, amit egy erdőben, leginkább egy hegy tetején érzek.

természet,erdő,természetjárás
Forrás: Nyíri Julianna

Hogy mi a legjobb a túrázásban, a természetjárásban, próbáltuk megfejteni a barátaimmal, de a sok válasz, mint egy őszi erdő színkavalkádja, pont olyan változatos. Van, akit a csend utáni vágya vezet a túraútvonalakra, van, akit a pecsételés és a teljesítmény maga: a megcsináltam-érzés, a felfedezés: a mindig új sziklák és kőfejtők lehetősége, vagy a felismerés, mennyi érdekes hely van ebben az országban is, ahová kizárólag túrázva juthatsz el. Mást a színöröm motiválja, megint más egy színtévesztő ismerősöm: az állatok közelsége, a nyomkeresés viszi az erdőbe, míg egy barátnőm az ott érzett kontrollvesztett állapotot érzi felemelőnek. Azt mondja, az erdő végtelenségétől úgy érzi, egyszerűen nincs hatalma és kontrollja semmi felett, ezzel én is tudok azonosulni: elképesztően felszabadító, tonnás súlyokat emel le a vállamról.

Elegem lett a nyafogásból, abból, hogy mindig arról mondjak valamit, ami nincs, hogy mindig az után vágyakozom, aki elment, hogy csak az marad lélekben mellettem, akit és amit elhagyok.

Persze a felsoroltak közül mindhez tudok kapcsolódni, ráadásul új dolgokat is tanultam. Már tudom, hogy nem mindegy, kivel indulok útnak, hogy milyen hangja van egy vaddisznónak, milyen nyomot hagy egy őz lábnyoma, és hogy a vízszintes karcok egy fán szarvasagancs vagy vaddisznóagyar nyomai. Meg hogy a feketerigók milyen különleges állatok: előbb éktelen ricsajjal veszik be az erdőt, aztán amikor tizenkét fokkal a horizont alá ér a nap, navigációs szürkületkor a fülsüketítő zajból egyszerre lesz csönd, mintha egy kétszáz fős szimfonikus zenekart leintenének, úgy némulnak el.

Szóval, aki útra kel, sokféle nem várt jelenséget is megismer majd. De azt hiszem, érdemes úton lenni, figyelni és nézni ott és azt, ami éppen történik, nem máshová és másra vágyni. Persze piszkosul el lehet tévedni is, azért a vándoroknak mondom, a semmi közepén egyszer csak hirtelen mindig, de tényleg mindig lesz valami.

Kollár Árpád: Erdős vers

Hevesi Judit író, a Corvina Könyvkiadó szerkesztője. A róla készült fotót Kaszás Tamás készítette.