Terápia a 66-os úton, avagy egyszemélyes road movie Amerikában

Terápia a 66-os úton, avagy egyszemélyes road movie Amerikában

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

M

Mindannyiunknak ott van a hang a fejében. A kritikus. A mindent ellehetetlenítő. Aki folyton kommentál, szabotál, destruál. És mondja, csak mondja, hogy „ennyit tudsz?”, meg hogy „én mondtam, hogy nem fog sikerülni”... Folyton ott duruzsol, de épp csak olyan hangerővel, hogy a tudatunk ne azonosíthassa a mindennapok kakofóniájában. Nekem az újmexikói sivatagig kellett mennem, hogy végre tisztán meghalljam – és hogy azután kíméletlenül és remélhetőleg örökre kinyírjam.

Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Történt ugyanis, hogy egyszer csak rájöttem, hogy én most már nagyon, de úgy istenigazából boldogtalan vagyok. Mondjuk ez is nagy szó, idáig letisztítani az érzelmeket, és nem az álmagyarázatok labirintusában bolyongani. Én akkor már tudtam, hogy lehet itt kamuzni, de az igazság az, hogy én boldogtalan vagyok. Elmentem hát egy emberhez, hogy segítsen boldognak lenni. Ültem ott hétről hétre, és mentünk szépen végig az életem különböző színterein, hátha rálelünk búskomorságom forrására. Aztán egyik héten egy házi feladattal küldött haza. Álmodozzak, amennyit csak tudok. De nem csak olyan véletlenszerű elrévedősen. Hanem üljek le, keressek régi álmokat és szövögessem őket rendületlenül. Bajban voltam, mert már rég nem voltak nagy vágyaim, álmaim pedig még kevésbé. De azért csak próbálkoztam derekasan. A következő héten prezentálnom kellett. Kéztördelve adtam elő, hogy egyszer, réges-régen, egy távoli galaxisban… Ááá, ilyen álma mindenkinek volt tizenéves korában, ez hülyeség, ciki, béna, hagyjuk.

Olvasd el ezt is!

LEZÁRNI MINDENT

Hiszek a szavak teremtő erejében. Ahogy a terapeuta segítségével nehézkesen, darabosan beszélni kezdtem róla, úgy jöttek vissza foszlányokban a rég elfelejtett álmom képei, és kezdték el a kimondott szavak írni a valóságot. A tinédzserkori álom pedig az volt, hogy én annyira szeretnék egyszer egyedül átvezetni Amerikán. Hogy ha egyszer majd nagy leszek, valahol a 30-as éveim közepe táján, és lesz egy nagy szívtörésem (azt valamiért mindig tudtam, hogy lesz, nem is egy), akkor majd beülök egy autóba, és addig sírom bele a bánatom a nagy amerikai préribe, amíg rá nem jövök az élet értelmére.

2012 nyarát írtuk. 34 éves voltam, egy hosszú és végletekig túlnyüstölt on & off kapcsolat legvégén, és apám halála miatt épp akkorka örökséggel a számlámon, amiből nagy beruházásra úgyse telt volna. Csodálatos segítőmmel addig szőttük-fontuk az álmot, míg egyszer csak azon kaptam magam, hogy ülök egy utazási irodában és repülőjegyet vásárolok.

És itt jött az álommegvalósítás első nem várt hatása. Mivel csak az út elejét láttam, a végét nem, tudtam, hogy mindent le kell zárnom itthon. Akkoriban szabadúszó voltam, elvállalt, félbehagyott, de leginkább ideg-összeroppanásig halogatott munkákban és projektekben fuldokolva. Egy nagy levegővel felvettem a telefont és mindent lemondtam. És ekkor jött az első csoda: a világ nem dőlt össze! Emlékszem, ahogy pokoli bűntudattal kúsztam be az egyik ügyfél küszöbe alatt, hogy előadjam a mondókámat. Végtelenül szégyellem magam, minden anyagi kárukat kész vagyok megtéríteni, de nekem most el kell mennem. A lány felállt, átölelt, és azt mondta, irigyel a bátorságomért. Azt hiszem, ott tanultam meg végre, miért és hogyan kell tudni nemet mondani.

Soha olyan szabadnak nem éreztem még magam. Életemben először addig ültem a teendőlistám előtt, amíg az utolsó feladatot is ki nem húztam róla. Bezártam az üres dokumentumot, és felültem egy gépre New York felé.

Kép

AGYONTERVEZÉS NÉLKÜL

Delíriumban teltek az első napok. Manhattanben kocsit béreltem, kigurultam a 88. utcából és nagy lendülettel rákanyarodtam az egyik hatsávos avenue-ra – forgalommal szemben. De mint tudjuk, a bátrakat Isten is megsegíti. Ő intézhette úgy, hogy satufékes megfordulásom közben a szembejövő forgalom nem vetett véget rövidke amerikai történetemnek, meg az életemnek. Tudtam, hogy nem akarom agyontervezni az utat, és ez sikerült is. Keletről északnak akartam indulni, onnan le és délen át nyugatra, majd a végén vissza középen, egyenesen. És tudtam, hogy útszéli moteleket akarok, ahol kívülről nyílnak a szobák, és sose lehet tudni, hogy az ajtó mögött épp egy kamionsofőr vásárolja meg a napi orgazmusát 30 koszos dollárért, vagy egy szerelmespár álmodja új életét. Piros műbőr üléses dinerekbe vágytam és poros kocsmák pultjainál szótlan cowboyokkal kortyolgatni a rossz amerikai sört, ami ott mindig háromdecis, és mindig üvegből isszák. Redneckekkel akartam beszélgetni, akiknek a világ Texas határában ér véget, és akikkel mindenről mást gondolunk. És ezer és ezer mérföldeket akartam, búzamezőkön, gyapotföldeken és sok-sok sivatagon át.

Indiana olyan volt, mint egy unalmas nagybácsi, akit mellém ültettek egy vacsorán: túl kellett rajta esni. Tennessee-be megérkezni viszont olyan volt, mint rég nem látott nagydarab barátot megölelni. Mississippiben a meghatottságtól könnyezve háltam el szerelmemet a blues-zal. Memphisben együtt sírtam tízezer Elvis-rajongóval a Király háza előtt egy vigílián. Tankoltam Detroit legleszakadtabb benzinkútján, ahol a pénztárat plafonig érő plexifal védte, és csak azután nyitottak rajta kis rést, hogy megbizonyosodtak róla, nincs nálam fegyver. New Orleansban szerelmes lettem, megkérték a kezem, majd szó nélkül dobtak ki egy fekete pick-up truckból, mindezt egyetlen éjszaka alatt. Ültem a Grand Canyon peremén, bámultam bele hosszan, és vártam, hogy az agyam felfogja, hogy amit látok, az valóban létezik. Texasban bepánikoltam, ahogy kezdtem elhagyni Amerika exportált és felnagyított Európára emlékeztető keleti részét, amelyben még ismerősek voltak a léptékek. Féltem és reszkettem egy arizonai motelben, ami annyira a világ végén volt, hogy két napja térerőt sem észleltem a telefonomon. És láttam Isten arcát egy új-mexikói naplementében.

Ha megéheztem, azzal gyötört, hogy folyton valami bajom van. Hangosan számolta, hányszor állok meg pisilni és halálra cikizett érte. Gonosz matektanárnőnek neveztem el – a vizualizált figurát valódi élményről mintáztam –, aki pálcával a kezében lesi a hibákat, hogy mikor csaphat le kéjesen.

MEGENGEDNI A VÁGYAKAT

Kerouac, a Szelíd motorosok és húsz év alatt agyonjegyzetelt magánbibliám, Jean Baudrillard Amerikája után most meg kéne próbálnom saját esetlen szavaimmal elcsípni ennek a motorizált zarándoklatnak a mágiáját. Káprázatos meditáció, hogy vagyok én, az autó, meg a végtelen tér és az időtlennek érzett idő. Laboratóriumira tisztult valóságomban néhány alapfunkcióra egyszerűsödtek le a vágyaim: evés, alvás, vécé.

És akkor egyszer csak meghallottam a hangot. Ütött-vágott, ahol ért. Ha előbb elfáradtam, mint az aznapra tervezett út vége, mindennek lehordott. Hogy nincs bennem semmi kitartás, lusta vagyok, szánalmas. Ha megéheztem, azzal gyötört, hogy folyton valami bajom van. Hangosan számolta, hányszor állok meg pisilni és halálra cikizett érte. Gonosz matektanárnőnek neveztem el – a vizualizált figurát valódi élményről mintáztam –, aki pálcával a kezében lesi a hibákat, hogy mikor csaphat le kéjesen. A mindennapok bonyolult valóságában nehéz szétszálazni az építő önkritikát a destruktív öngyalulástól. Jogosan csesztetem magam, amiért ezen a héten se mentem el edzeni? Persze, hiszen tenni kéne az egészségemért. De mi van, ha most tényleg hullafáradt vagyok, és a legjobb, amit tehetek magammal, ha itthon pihenek? Tényleg egy szaralak vagyok, amiért ma se álltam neki egy régóta halogatott feladatnak? Vagy inkább hinnem kellene az ösztöneimnek, hogy munkakedvtelenségem mögött nem lustaság áll, csak nem a jó úton járok? Megvan az a Facebookmém, hogy: „Nem tudok rájönni, hogy most épp egy ölelés, egy vödör kávé, hat feles, vagy két hét alvás esne jól”? És túlvezérelt életünkben sokszor ez csak az egyik legegyszerűbb dilemma.

Az úton azonban tényleg nem volt más dolgom, mint nyomni a pedált, és nézni kifelé. Kinek és mit ártok azzal, ha most csak azt teszem, ami jólesik? Valódi bűnök híján hirtelen annyira nevetséges lett a harc ezzel a folyamatosan zsörtölődő, soha meg nem szelídíthető hárpiával, hogy hangosan felröhögtem.

gif

És akkor jöttem rá, mi dolgom is van itt. Aprócska lépésekkel elkezdtem magamnak megengedni a vágyaimat. Csecsemői volt ez a szükségletkielégítés: akkor ettem, amikor megéheztem. Ott álltam meg aludni, ahol elfáradtam. Ha menni volt kedvem, mentem. Ha hülye amerikai tévét akartam bámulni, bámultam, amíg meg nem untam, és gondosan kerültem a múzeumokat, amiket korábban csak azért gondoltam megnézni, mert „illene”. Így gyakorolgattam napról napra, két hónapon és tízezer mérföldön át, hogy a vágyaim miatt ne érezzek bűntudatot. A matektanárnő hangja el-elcsuklott ettől a hirtelen jött lázadástól, aztán halkulni kezdett, végül pedig már akár napokra is eltűnt. Azt mondják a barátaim, sugárzott belőlem a békesség, amikor hazajöttem. A nagy feladat persze csak az út után jött: át tudom-e menteni ezt az állapotot az igazi valóságomba, vagy ahogy visszabonyolódom az életembe, úgy suttyogja magát vissza a hang a mindennapokba? És jön persze, próbálkozik. De már éberebb lettem rá és sokkal hamarabb meghallom. Néha kiröhögöm, néha dühödten elzavarom a francba, és néha olyan is van, hogy szóba állok vele. De már tudom, hogy nincsenek gonosz vágyaim, amikért jogos lenne a magamra mért folytonos bűntudat. Nem akarok embert enni, lopni, csalni, hazudni. Csak valahogy figyelni tudni a vágyaimra, boldognak lenni, amennyire megy. És ezen az úton valahogy egyszerűbb lett minden.

Éva magazin archív

Tovább olvasok
Kép
Mit jelent, ha azzal álmodunk, hogy terhesek vagyunk?

Veled is előfordult már, hogy azt álmodtad, babát vársz? Aggodalomra semmi ok, általában mindig pozitív dolgot jelez.

Kép
A koronavírus-tanév első hónapja egy tanár szemszögéből

Milyen a legeleje ennek a furcsa, szabálytalan 2020-as tanévnek? Egy tanár beszámolója.

Kép
A testével védte a gyerekeket a nekik rohanó autótól a dada

A lopott autót vezető ismeretlen férfi ezután elmenekült. Az asszonyt a környezete mindig is „rendkívül védelmezőnek” ismerte.

Kép
Hogyan kell mikróban jófajta tojásételeket készíteni?

A mikrohullámú sütő a barátunk. Nem kell tőle félni. Tojásételek elkészítéséhez is kiváló.

Kép
Colin Firth meleg szerelmi drámában tér vissza

Nem túlzás azt mondta, hogy az év legromantikusabb drámáját fogjuk kapni Stanley Tuccitól és Colin Firthtől, akik középkorú meleg párt fognak alakítani.

Kép
Napi horoszkóp szeptember 25.: a Mérlegek várakozásainak megfelelően alakulnak az ügyeik, a Skorpiók több fronton igyekeznek helyt állni

A hét utolsó munkanapján is érdemes elolvasnod a horoszkópod, izgalmas üzeneteket találsz ugyanis az egyes csillagjegyek alatt!

Kép
Apa vagy anya csinál karriert?

„Sajnálom, de a feleségem beosztása miatt nem fogadhatom el ezt az állást!” Csak provokálok. Ez a mondat nem így hangzott el. Hanem fordítva.

Kép
Fördős Zé interjú arról, miért lett belőle "futóbolond"

Bár a neve a főzéssel és az ételekkel forrt össze, a sport régebb óta az élete része, ráadásul a futás az egyik szenvedélye, szóval itt a helye nálunk! Azon túl, hogy kifaggattuk futási szokásairól, arra is megkértük, mutassa meg az egyik kedvenc futóösvényét, így a fotósorozaton ezt láthatod.

Kövess minket

ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin

Előfizetés

Weboldalunkon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy jobban megismerjük a felhasználói viselkedést és érdeklődést, valamint ezek segítségével személyre szabjuk és javítsuk a reklámokat. Weboldalunk használatával ezen feltételeket ön automatikusan elfogdja. További információkat az adatkezelési tájékoztatóban olvashat.
Megértettem