Vali ötödik osztályba járt, amikor megismertem, én pedig akkor töltöttem be a huszonhatot. Bizonytalan, szinte totyogó kislány volt, és mivel szót értek a szorongó gyerekekkel, és tudom, hogyan kell velük bánni, hamar összebarátkoztunk. Gyakran bejárt az irodámba – én voltam az egyik iskolatitkár –, sokat beszélgettünk, zenét hallgattunk, segítettem neki a leckeírásban. Mivel rajtunk volt a kollégák szeme, ő pedig igen kicsi volt még, a viszonyunkban senki nem talált semmilyen kivetnivalót.

Igen ám, de Vali, ahogy az lenni szokott, megnőtt, kislányból egyre inkább kamasszá érett. Megmaradt csendes, introvertált gyereknek, csak közben megnyúlt, és egyre inkább egy modellre kezdett hasonlítani. Kötődtem hozzá. Megesküszöm mindenre, ami szent, hogy szexuális vágyat sohasem éreztem. Viszont néha nekem is gyanús volt, milyen gyakran jár a fejemben: például ha meghallottam egy érzelmes slágert, rögtön rá gondoltam. Már nem vártam meg, hogy magától jöjjön az irodába, inkább én kerestem őt, elvittem fagyizni, sétálni. Néha a legjobb barátnője, Réka is velünk jött. Réka szerintem valódi gyerekszerelmet táplált irántam, és zavarta, hogy Valit részesítem nagyobb figyelemben. Talán. Bár ebben sem vagyok biztos.

Abban azonban igen, hogy Réka volt az, aki gondoskodott róla, hogy fagyizásaink híre eljusson az igazgatóiba. Nemsokára raportra hívtak. Hallják, milyen jóban vagyok Valival. Nem biztos, hogy a szülők is örülnének ennek. Vali hetedikes. Te, Kornél, huszonnyolc vagy. Ez a barátság nem helyénvaló.

Ma már azt mondom, volt ebben igazság. Akkor azonban szívből felháborodtam. Mi? Engem itt pedofilnak néznek? Néhány csípős válasz után kifordultam az igazgatóiból, és dohogva nekiálltam dolgozni. Vali és az én kapcsolatom tiszta, mint a hó. Mégis mit képzelnek ezek?

Elérkezett a következő év. Vali nyolcadikos lett. Ugyanolyan örömmel csetelt velem apró-cseprő dolgairól, mint korábban. Továbbra is sokat sétáltunk a parkban, de elismerem, ezt már félig-meddig titokban tettük. Az irodámba nem járt be többé. A házukba sem mentem el. Soha nem beszéltünk róla egymás közt, hogy mások ferde szemmel néznek ránk, mégis mind a ketten tisztában voltunk vele.

Amikor véget ért az év, sírás szorongatta a torkomat.

Soha, válaszolta. Mi mindig barátok leszünk. A dolgok mégis megváltoztak.

Mert az életnek ez a rendje, mondom ma már. De akkor szörnyen nehéz volt. Vali új életet kezdett egy gimnáziumban. Egyre rendszertelenebbül válaszolt nekem. Négy oldalas beszámolóimra jó, ha egy-két sort kaptam válaszul. És ez fájt. Nem akartam tőle semmit úgy. Hozzá se értem volna. A társasága viszont rettenetesen hiányzott, annyira, hogy úgy éreztem, belepusztulok. És amikor összejött az egyik osztálytársával – Rékától tudtam meg –, elpityeregtem magam.

Egyik este épp a Házibulit adták. Bánatomban legalább öt pohár bort legurítottam, aztán a kezembe vettem a mobilt, és a Dreams are my Reality dallamaira, egy svunggal megírtam neki, mennyire hiányzik. Hogy nélküle zaklatott vagyok és magányos. Hogy nem tudok mit kezdeni az érzéseimmel. Ma is belepirulok, ha eszembe jut, hogy ezt az üzenetet elküldtem egy kilencedikesnek. Ha az anyja vagy egy ügyvéd meglátta volna, fogalmam sincs, mi történik.

Vali nem válaszolt. Napokig néma csend volt. Annyira szorongtam, hogy az egész históriát elmeséltem egy kedves barátnőmnek. Figyelmesen végighallgatott. Nem táplálsz te romantikus érzelmeket ez iránt a lány iránt, kérdezte. Hogy képzeled, csattantam fel. Biztosan nem? Egyáltalán nem azt állítom, hogy viszonyt akarsz vele kezdeni. De talán plátóian… Nem vagyok bele szerelmes!

Erre nem mondott semmit.

De talán mégis igaza volt. Sohasem bántottam volna Valit, de kavargó érzelmeim így, három évvel később már kezdenek értelmet nyerni. Nem voltam én valódi harmincas akkor. Az édesapámmal laktam, bulizgattam, évek óta nem volt rendes párkapcsolatom, a legjobb barátaim pedig általános iskolás gyerekek voltak. Normális ez? Benne ragadtam egy posztkamasz állapotban, Vali iránti tisztázatlan érzelmeim pedig csak a következményei voltak ennek.

Végül válaszolt. Egy héttel később.

Hogy nem igazán ér rá mostanában, és ne haragudjak rá. Addigra már kijózanodtam. Egy felemelt hüvelykujjon kívül mást nem küldtem neki. És rettenetesen szégyelltem magam.

Semmi rosszat nem akartam, de most már látom, hogy csúnyán átléptem egy érzelmi határvonalat. Azóta állást váltottam. Elköltöztem egy albérletbe, és bőszen Tinderezek, hátha megtalálom az igazit. Valival nem tartjuk a kapcsolatot, bár bevallom, ma is gyakran eszembe jut, főleg ha a Házibuli zenéjét hallom. És egyre emészt a gondolat: tényleg zaklattam őt? Vajon okoztam neki valami maradandó lelki kárt? Talán egyszer megkérdezem tőle. Szabad ezt öt év múlva megtenni? Vagy inkább hagyjam örökre békében?

Válogass filmeket a galériából, amik a zaklatás témáját járják körbe!