A régi kedves ismerősöm hosszú betegség következtében hunyt el: sajnos az elmúlt néhány hónapban már számítani lehetett a távozására. Felesége minden bizonnyal beszélt a kislányuknak arról, hogy apa el fog menni – egy ötéves szintjén. A kicsi nyilván érzékeli, hogy apa nem jön többé haza, nyilván megéli, hogy megváltozott az élete - még ha apja halálának drámaisága talán még nem is érintette meg -, nyilván érzi, hogy a család most nagyon szomorú. Nincs itt semmi titok. Így hát: miért is ne lehetett volna ott a búcsúztatáson? Ami egyébként nagyon szép volt. És a kislányt nem szorították szigorú szabályok közé. Nem szóltak rá, amikor egy fotó láttán felkiáltott: „Ott van apa!”. A szertartás alatt ihatott (nagyon meleg volt), kekszet majszolhatott, lóbálhatta a lábát. A részvétnyilvánítások alatt szaladgálhatott a kis kápolna mögötti parkban. Gyűjthetett kavicsokat. Odabújhatott az anyukájához.

A tágabb családban láttam arra példát, hogy kiskamaszokat nem vittek el a nagymamájuk temetésére – miért? Nekem tetszik, hogy ez a kislány részt vett az édesapja temetésén, és nem féltették őt túl csak azért, mert kicsi. Úgy érzem, megadták neki a lehetőséget, hogy részese lehessen ennek a fontos eseménynek, amelyen mellesleg a szerettei szabadon megélhették és kifejezhették azokat a fájdalmas érzéseiket, amelyek egyébként is átszövik a család mindennapjait. Szerintem később hálás lesz érte.

Jó-e, ha a gyereket bevonod bizonyos dolgokba?