137 éve született a Virginia Woolf angol író, feminista, publicista, az angol és (legalábbis számomra) a világirodalom egyik legmeghatározóbb alakja, a lélektani regények megteremtője.

Jómódú, elit, felső-középosztálybeli családban született, műveltségét apja, Sir Leslie Stephen híres filozófus és irodalmár, irodalomkritikus könyvtárában szerezte, az irodalom már gyerekkorában része volt az életének. Nevelői, szülei tanították, iskolába nem járt. Mindig is író akart lenni. Gyerekkora számos meghatározó élménye St. Iveshoz köti, a nyári szüneteket itt töltötte a családjával, A világítorony című könyvében is megjelenik ez a tengerparti kisváros. Alig 14 évesen veszti el édesanyját, ekkor éri utol az első idegösszeomlás is.

22 évesen veszti el apját − akit bár később fenntartásokkal említ, s aki elnyomó apa hírében állt −, halála újabb törést hoz Virginia Woolf számára. 1912-ben köt házasságot Leonard Woolf íróval, publicistával. A házaspár öt évvel később, Hogarth Press néven kiadót alapítanak, ami a mai napig működik.

1925-ben jelent meg a Dalloway, az első jelentős regénye, amely az elismerést is meghozza a számára. Mindeközben már véleményformálónak számít az angol irodalomban: majdnem négy évtizeden át a Times Literary Supplement kritikusa.Szépírói sikerei mellett az esszé- és kritikaírás mindig is fontos marad az életében, keményen, határozottan ír, az itt megalapozott, értekező stílus emeli később a legnagyobb esszéisták közé.

Mesélhetnék hosszan a Bloomsbury-körről, arról az irodalmi csoportról, amelynek alapító tagja volt. Sikeres regényeiről is írhatnék részletesebben, így A világítótoronyról vagy az Orlandóról, ehelyett inkább idézek ezekből a művekből – beszéljenek magukért.

Említhetném, hogy a feljegyzések, s még Virginia utolsó, férjének írt levele tanulsága szerint is szép kapcsolatban, szeretetben élt férjével. Vagy arról is mondhatnék valamit, hogy 1940-ben öngyilkosságot kísérelt meg egy házukat ért bombatámadás miatt. S azokról a találgatásokról is, amelyek depressziójának és mind kiújuló idegösszeomlásainak gyökereit tárgyalják, s amelyek végkövetkeztetésként általában arra jutnak, hogy féltestvérei szexuálisan molesztálták. Ez mind fontos, s tény, hogy mentális betegsége mindvégig hatással volt az életére. Egészen addig, míg 1941-ben kövekkel teli rakott zsebekkel az Ouse folyóba nem ölte magát.

Mégis, végszóként a számomra legfontosabb, legmeghatározóbb élményről, Saját szoba című könyvéről szeretnék írni.

„Ha az ember nem történész, még tovább is mehet, és olyasmit is állíthat, hogy a nők jelzőtűzként lobogtak minden költők minden művében az idők kezdete óta — Klütaimnésztra, Antigoné, Kleopátra, Lady Macbeth, Phaedra, Cressida, Rosalinda, Desdemona, az Amalfi hercegnő a drámaíróknál; a prózaíróknál Millamant, Clarissa, Becky Sharp, Anna Karenina, Emma Bovary, Madame de Guermantes — sereglenek sorra elmémben a nevek, melyek nem éppen olyan nőket idéznek, akik híjával lettek volna az egyéniségnek és jellemnek. Ami azt illeti, ha nő nem létezne egyebütt, csupán a férfiak által írott művekben, akkor úgy kellene elképzelnünk, mint hallatlanul jelentékeny személyiséget, aki roppant sokszínű; hősies és aljas; ragyogó és ocsmány; határtalanul szépséges, és förtelmes a végletekig; nagyszerű, mint egy férfi, némelyek szerint még annál is nagyszerűbb.

Kevés könyv van, amiről úgy gondolom, kötelezővé kellene tenni, ez mindesetre olyan. Azt próbálja megérteni, hogyan lehetséges, hogy míg az akkori való életben a nők betűt vetni és olvasni is alig tudtak, sőt, férjük birtoktárgyai voltak, az irodalomban a legmélyebb gondolatok, látnoki szózatok megfogalmazói. (Erről részletesebben már éppen itt is írtam.) Végül pedig elgondolkodik azon is, mire van szüksége egy női regényírónak, s következtetésében végtelenül szimpatikus válaszokra jut: pénzre és saját szobára. Valahogy nagyon tudom értékelni ezt a gondolatot két hónappal a regényem leadásának határideje előtt.

Szeretem az írásait, mindig találok bennük kapaszkodót. Szeretem őket, mert éleslátók, bátrak és kritikusak. Nem félnek megkérdőjelezni mindent, amit korábban alapvetőnek hittünk. S mert Woolf gondolkodott akkor is, nyilvánosan, amikor ez még közel sem volt magától értetődő (igaz, ma sem az). De ha valaki nem a ragyogó gondolatokba szerelmes, hanem a szépségbe, ne menjen most el a kedve, ígérem, ő is megtalálja majd számításait:

A szerző író, a Corvina Könyvkiadó szerkesztője. A róla készült fotót Kaszás Tamás készítette.