Viccből szexklubba mentünk, aztán a fal adta a másikat

Borítókép: Viccből szexklubba mentünk, aztán a fal adta a másikat Forrás: pixabay.com
Évekkel ezelőtt történt, de ma is belepirulok, ha eszembe jut.

Huszonéves csitrikként találtuk ki egy európai fővárosban töltött kiruccanáson – nem Budapesten! – hogy meglátogatunk egy szexklubot. Meg kell hagyni, nem voltunk már szomjasak, és abban a lebegős állapotban valahogy roppant izgalmasnak hangzott a terv. Távol vagyunk az otthontól, biztonságos messzeségben, nem jut senki fülébe, amit csinálunk – mi sem volt csábítóbb ennél.

Szóval fogtuk magunkat, négy vihogós posztkamasz lány, felmutattuk a személyinket a sötét ajtó előtt álldogáló, komor tekintetű személyzetnek, és befizettük a nem mellesleg igen borsos árat, hogy lejuthassunk a mélybe.

A klub olyan volt, mint a filmeken, csak élőben sokkal zsigeribb, fülledtebb – és nyomasztóbb. Hangulatvilágítás, műfények, kiéhezett férfiak, szexinek szánt zene. A pulton, a színpadon, mindenfelé nők vonaglottak aligruhában, extrém vörös magassarkúkban. Tilos volt hozzájuk nyúlni, mindenki csak bámulta őket. Zömmel férfiak voltak, természetesen. Kezdtük magunkat kényelmetlenül érezni, az egész egyáltalán nem volt vicces. A vendégek megbámultak minket is, mi leginkább a földet néztük, nem volt kedvünk a táncoló, kiszolgáltatott nők testét fixírozni.

Már épp indultunk volna kifelé, amikor hirtelen a nevemet hallottam.

Tetőtől talpig bőrszerkóba öltözött, erősen kisminkelt nő integetett felém. Döbbenetes pillanat volt. Távol Magyarországtól, egy szexklubban, izzasztó zenében és kellemetlen pillantások kereszttüzében állva valaki engem szólongat. Mint akit megbűvöltek, közelebb léptem, és felismertem az illetőt.

– Oh… csókolom – köszöntem elfogódottan, mint az iskolapadban. Elnevette magát. Féltem, hogy puszit ad, de szerencsére nem tette.

– Ne viccelj. Amúgy is felajánlottam volna, hogy tegezz, itt meg végképp furcsa lenne, ha nekiállnál nénizni.

– Hm… oké – válaszoltam.

Kiszőkítette a haját és fiúsan rövidre vágta. A szemfestéke kicsit megváltoztatta a jellegét, de pici szája és rekedtes hangja a régi volt.

– Mit keresel itt? Azaz mit kerestek? – végigfuttatta a szemét rajtam és a száját tátó barátnőimen.

– Hát igazából magunk se tudjuk pontosan – kuncogtam zavartan. Nehéz volt túllépni azon, hogy ott áll előttem, ebben a valószerűtlen hacukában, ezen a helyen. – Eljöttünk egy hétre, ittunk egy kis sört… valahogy vicces ötletnek tűnt.

– Azt meghiszem – bólintott csúfondárosan. – Hány évesek is vagytok?

– Húsz.

– Jézus, de repül az idő! – mélázott el. – Utoljára durcás kiskamaszként láttalak a buszon, édesanyáddal mentél valahová… Akartam köszönni, de végigtelefonáltad az utat, nem volt rá alkalom.

– Én nem vettem észre Ka… azaz nem vettelek észre – javítottam ki magam akadozó nyelvvel. Bizarr volt, hogy ennyire fesztelenül viselkedik. Iszonyú zavarban voltam, ő is észrevette, és végül megkönyörült rajtam. Ha jól láttam, valami fickó is integetett neki, talán hogy álljon vissza a munkába.

– Jól van, örülök, hogy láttalak. Én meg egyelőre itt ragadtam – körbemutatott a helyen, holott nem kérdeztünk semmit. – Ne gondolj rólam rosszat. Szerettem otthon lenni, de éhen haltam volna. Itt meg legalább keresek egy kis pénzt. Aztán majd hazamegyek. Örökké nem lehet ezt csinálni.

Jobb híján bólintottam. Elfelhősödött a szeme, habozva felém nyúlt, mintha meg akarna simogatni, de végül visszahúzta a kezét.

– Viszlát Bogi! Sziasztok! – intett a barátnőimnek és eltűnt a vonagló nők gyűrűjében.

– Ki volt ez? – kérdezte Lina, amikor már a metrón ültünk, és próbáltuk megemészteni a tapasztaltakat. Elővettem a hátizsákomból a délután csomagolt szendvicsemet, és majszolni kezdtem, holott egyáltalán nem voltam éhes.

– Kati néni. A tanító nénim.

Galériánkból megtudhatod, hogy kik azok a sztárok, akik nem szoktak erotikus jeleneteket forgatni.