Vekerdy Tamás: Menekültek
Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.
„Két nagy fiunk van, 13 és 14 évesek. És van egy kislányunk, ő 5 és fél éves. A mi családunkba is begyűrűzött a menekültkérdés. A nagyobbik fiunk csendes, magának való, mondhatnám szigorú, neki mindenről megvan a maga véleménye. Abszolút nem törődik a kortársi divatokkal, de azért van két nagyon jó barátja. A kicsi ennek az ellentéte. Minden közös buliban benne van az osztályban, 'mindenkivel' jóban van, vezéregyéniség, de tud közkatona is lenni, viszont boldogan sodródik a közhangulattal és gyakran csap át egyik végletből a másikba. Késhegyre menő viták folynak az asztal fölött amenekültekről, a kislányunk csak nagy szemekkel néz, és azt kérdezi: mi az? A feleségem kihoz egy régi, illusztrált kötetet, Dickens írását Jézus életéről és ott mutatja a klasszikus festményt, amin Máriát látjuk szamárháton, karjában a kisdeddel és József baktat a szamár mellett, nagy bottal a kezében. Menekülnek, mert Heródes elrendelte, hogy Betlehemben a katonák öljenek meg minden két év alatti gyereket. Ez egy pillanatra a fiúkat is elcsitítja és nézik a képet.”
Aztán folytatja és kérdez:
„Én meg azon töprengek, hogy mit mondjak a gyerekeknek, ha majd engem is megkérdeznek. Hogyan tárjam eléjük a dolog bonyolultságát, amit úgyse lesz kedvük meghallgatni, mert mindegyik csak mondja a magáét és az én véleményem csak azért érdekli őket, hogy melyiket erősítem meg. Hogyan kell és lehet szóba állni ilyen dolgokról és ezekről a dolgokról, előítéletekről és túl gyors ítéletalkotásról a gyerekekkel, úgy, hogy az hatékony is legyen?”
Én először csak ünnepeltem, hogy a családjukban az asztal fölött beszélgetnek a gyerekek – és a többi családtag – ezekről a kérdésekről is.
Külön ünnepeltem a feleségét, aki szerintem tökéletesen válaszolta meg öt és fél éves kislányuk kérdését a képpel (amelyik az európai festészet egyik fontos motívuma).
Igen, mert mint minden kérdésnél, itt is életkorfüggő, hogy mit és hogyan mondok, miközben mindig az igazat – legalábbis a szerintem igazat – kell hogy akarjam mondani.
Egy mesei, egy legendás kép öt és fél éves korban a hozzáfűzött történettel a tökéletes válasz.
Ha engem egy szülő vagy esetleg egy tanár is megkérdezne, hogy mit mondjak, hogyan mondjak a gyereknek ezekről a dolgokról, én visszakérdeznék: – Te mit gondolsz, te mit érzel? – A kongruencia, a hitelesség itt is megkerülhetetlen. (C. G. Jung, a 20. század nagy pszichiátere azt mondta, hogy aszázad egyik alapproblémája, hogy neveletlen felnőttek nevelik a gyerekeket. Minden nevelés: önnevelés.)
Miklósi Lászlótól, a Történelemtanárok Egyletének elnökétől pedig azt hallottam, hogy ha a gyerek a tanárt kérdezi, hogy mi a véleménye, a tanár jól teszi, ha visszakérdez: – Te mit gondolsz, hogy nekem mi a véleményem? – és így indítja el a beszélgetést. (Ami nem azt jelenti, hogy a végén ne mondaná meg az álláspontját, de neki a szülővel ellentétben kötelessége a másik, a szembenálló, illetve a többi álláspontot is behozni, ismertetni.)
Sok mindenről beszélhetnénk a gyerekekkel életkoruk szerint; beszélhetnénk arról, hogy a magyarok hogyan menekültek a besenyők elől és ez hogyan vezetett el a honfoglalásig. Beszélhetnénk arról is, hogy ki mindenkit fogadtak be a magyarok később – eredetileg „ellenségeket”! –, kunokat, jászokat, besenyőket, akik menekültek.
Biztos, hogy eljutnék József Attiláig:
Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.
Szerencsések voltak! Nem fulladtak százával a tengerbe, nem vittek magukkal asszonyokat, kisgyerekeket…
És persze azóta is százezrével mennek „gazdasági migráns” magyarok Nyugatra a jobb élet reményében. Jó, persze ők élnek az Európai Unión belüli szabad utazás és munkavállalás lehetőségével, és jól teszik. De nekünk semmi okunk arra, hogy megvetéssel szóljunk arról, aki „csak” jobb életet keres, és nagyon félrevezető, ha olyanokról mondjuk ezt, akinek városát, faluját szétlőtték, s őt magát lefejezték, megerőszakolták volna, ha otthon marad…
9-10 éves korban a kaland és a bátorság hívószavak lehetnek a menekültekről, menekülőkről szólva is, míg a 13–14. év felé haladva már az előítéletek kialakulásáról is beszélhetünk.
Akár arról is, hogy az emberi faj és az egyes ember történetében mit jelent az úgynevezett előrehaladó kortikalizáció, vagyis hogy az agykéreg hihetetlenül bonyolult rendszerével és sok milliárd agysejtjével egyre fontosabb szerephez jut az ugyanilyen bonyolult világ megismerésében. És hogy mindig vannak emberek, csoportok, akik arra törekszenek, hogy leegyszerűsítsék ezt a bonyolultságot, mondjuk így: akéreg helyett a kéreg alatti tartományokat mozgósítsák veszélyhelyzetben. Ami azt is jelentheti, hogy elöntenek minket az érzelmek és netán tévesen ítéljük meg a helyzetet. Ez veszélyes lehet számunkra is, mert ilyenkor könnyen előítéletek alakulhatnak ki, és az előítéletekben a gondolkodást szűkre zárjuk, kikapcsoljuk.
Netán működésbe lép a kéreg alatti „reptilia-agy”, az a már az agresszív nagyhüllőknél is kibontakozott agyrész, amelyik amagasabb rendű emlősöknél is arra vezet, hogy körbepisiljék a területüket, és aki oda belép, azt széttépjék…
Így aztán hamarosan eljuthatunk a híres ötfokú Allport-skáláig: szidalmazás (szóbeli bántalmazás); elkerülés-távoltartás; megkülönböztetés (az elfogadható embertárstól); fizikai bántalmazás; megsemmisítés.
A magyar tapasztalat mindebben túlzottan fájdalmas és – anémetekkel ellentétben – még nem szembesítettük magunkat vele.
Ez veszélyeztetheti a valósághoz való rugalmas, hatékony alkalmazkodásunkat, a valódi, általában kompromisszumos, jó megoldások keresését.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatmeneteket a gyors agyi éréssel jellemezhető kamaszkor sokszor szívesen és érdeklődéssel fogad.