Rajongói fórumod van az interneten, ahol aktívan hozzászólogatnak és vitáznak a tagok a tevékenységedről. Tisztára, mint egy celebnek.
Jó, elárulom, hogy ez a fórum heccből indult: távoli ismerőseim indították el, poénból. Erre jöttek ismeretlenek, rácsatlakoztak, hozzászóltak, és ma már vadidegenek írnak rá. Régebben őrületes nagy viták voltak: jöttek, akik utálnak, és megvédtek, akik szeretnek. Néha valóságos csatatérré alakult a dolog.

Azt is megírták a fórumon, hogy milyen szép, kivágott dekoltázsban vezetted a műsort.
Ez egyszer fordult elő. Észre sem vettem, csak utólag, amikor szóvá tették.
De azért forradalmi változás állt be az öltözködésedben. A bölcsészes fazon mára jóval nőiesebb lett.
Pedig még mindig bölcsészfazon vagyok. De elkezdték megmutatni, melyik ruha, melyik szín, melyik hajviselet áll jól. Ettől belül még nem változott semmi.

„Atomfizikai könyveket nem olvasok”
Volt, aki azt írta rólad, üstökösként haladsz előre a pályádon, hibák nélkül. Holott valószínűleg nem számítanak téged azok közé, akik „szem előtt” vannak: egy műholdas adó késő esti beszélgetős műsorában kérdezel. Ha ez nem is üstökösi karrier, de azért egy jól átgondolt, szolid sikersztori.
Nem! Anyukámmal beszélgettem erről, és azt mondta, egyszerűen szerencsém van. A Záróra hirtelen lehetőség volt. Gondolkodtam is, igent mondjak-e rá vagy nemet. Aztán persze bevillant, hogy miért ne, hiszen nagyon régen szerettem volna már valami hasonlót csinálni. Megpróbáltam, és bejött. Simán előfordulhatott volna, hogy nem sikerül. Tehát nem tudatos „pályatervezés” előzte meg, hogy belekerültem ebbe a műsorba. Sipos Pál főszerkesztő felajánlotta a lehetőséget, én pedig éltem vele.

Belecsöppentél az álommelóba?
Jó meló. Tévképzet, hogy ez abból áll, hogy az ember bemegy, és naponta negyvenöt percet beszélget a kamerák előtt. Sokkal több munka van mögötte. De én ezt akkor is csinálnám, ha nem vezetnék műsort. Olvasok, színházba és moziba járok, társadalmi kérdésekről gondolkodom, újságot olvasok. Ez akkor is így lenne, ha kosárlabdaedző volnék.

Mindig élvezed a munkát?
Van, amikor nincs is kedvem beszélni. Vagy kérdezni. Néha az ember úgy ébred, hogy pusztul a világ.

Van olyan alany, akitől tartasz?
Mindig akad. És akkor eszembe jut: vajon jó lesz? Biztos nem fog hülyének nézni? De ez jót tesz a műsornak.

Van „interjúalany-álmod”?
Szívesen beszélgetnék az új amerikai elnökkel, de rá még egy kicsit várnom kell.

Mennyit készülsz adás előtt?
Tudom jó előre, ki érkezik, így be tudom osztani. Van, akinél több időt igényel, és van, akinél kevesebbet. Most épp Gyurgyák Jánossal fogok beszélgetni, aki írt két rettenet-vastag kötetet. Az egyiket a zsidókérdésről, a másikat a nemzeteszméről. Legalábbis ezeket el kellene olvasnom.

Atomfizikussal is beszélgettél már.
Ahhoz nem kell ennyi idő, mert atomfizikai könyveket nem olvasok. Ha jobban bele akarnám ásni magam, ahhoz talán évek kellenének. Ezért ilyen esetekben addig megyek el, hogy megpróbálom megérteni az atomfizika alapjait. Ez kevesebb időt vesz igénybe: elég öt-hat óra.

Csernobil és a spenót
Említetted valahol, hogy nagyon korán kezdted felfogni, ami körülötted van.
Gödöllőn, a nagymamámék telke tele van ribizli-, málna- és egresbokrokkal. Egyszer azt mondták, hogy bár terem a spenót, de nem lehet belőle enni. Én raktam össze, ötévesen, a képet: azért nem lehet enni belőle, mert Csernobilban felrobbant az atomerőmű, és a radioaktív szennyeződés lerakódott a gödöllői spenóton is. Mindent kidobáltunk, ahogy megtermett. Sokat mesélik, hogy gyerekként mindennek utánanéztem, és hogy érdekeseket kérdeztem. Háromévesen megtanultam olvasni. Mindig megtaláltak félreeső sarkokban, ahol éppen valami könyvvel gubbasztottam.

A Riporter kerestetikben fel rád. Zavart, hogy végül nem nyerted meg a vetélkedőt?
Dési Zoli nyert, aki ma már sportriporter. Furán vert meg, mert előtte már gratulált a győzelmemhez. Aztán amikor mégis ő lett az első, elsírtam magam. Igazságtalannak éreztem. Zoli hihetetlenül sportszerű volt: átkarolt, kikísért és megnyugtatott. Innentől kezdve hamar feldolgoztam.

„Kicsiben tudnék változtatni”
Tavaly megkaptad a „Nők a médiában”, tegnap pedig a „Prima Junior” díjat. Gratulálok.
Köszönöm. Most már van egy nagy kristálylovam is. Jó dolog, hogy azt tartják, a harminc év alatti újságírók között kiemelkedő a munkám.

Ha már nők és közélet: hogy látod a nők ebbéli helyzetét? Mennyire vannak „elnyomva”?
Sokáig harcosan állítottam, hogy nem kell pozitívan diszkriminálni a nőket. De egyre bizonytalanabb vagyok. A politikában és a tudományos életben háttérbe szorították a nőket, és ez nem jó. A hagyományos nemi szerepek tehetnek a megkülönböztetésről. A tudomány területén például, ahogy haladunk felfelé a ranglétrán, egyre elképesztőbb a helyzet. Az egyetemen sok a női hallgató, a doktori képzésben 50-50 százalék, a Magyar Tudományos Akadémia tagjai között viszont már csak 3 százalék a nők aránya. A Széchenyi- és Kossuth-díjasok 10 százaléka nő! Biztos vagyok benne, hogy ott akad meg az egész, amikor valaki gyereket vállal és otthon marad. De szerintem erről sokat gondolkozunk – és változunk.

Nem azért vállalnak kevesen gyereket, mert kevés a gyes, hanem mert nem lehet visszamenni dolgozni.
Sok nő mondja, hogy ha három hónapos lesz a gyerek, ő már munkába is áll – de ez sem normális. Ha én például időzítek, és május végén megszületne a gyerekem, akkor eldönthetem, hogy szeptemberben visszamegyek-e a Zárórába dolgozni. Ha nem, más veszi át a helyemet. Folyamatos döntéshelyzetben őrlődnek a nők.

Benne vagy már te is a döntési helyzetben?
Most még nem. De nagyon gondolkodom a gyerekvállaláson. Nem idén, de jövőre vagy két év múlva. Okosnak kell lennem, az biztos.

Amikor egy nő eléri azt, amit egy férfi – netán túlszárnyalja –, az a férfiakra sincs valami jó hatással.
Ha valami, akkor ez a gondolkodás a leghibásabb. Ugyan miért ne lehetne egy férfinak női főnöke? És milyen már, amikor valaki kiakad azon, hogy egy nő többet keres nála? Iszonyú nagy gáz, ha ebből probléma alakul ki – akár a munkahelyen, akár családon belül.

Igaz, hogy annak idején színész, jogász vagy politikus szerettél volna lenni?
Voltak mindenféle terveim. Felvételiztem is a Színművészetire. Jogász azért szerettem volna lenni, mert van bennem egy erős vehemencia, hogy felkutassam az igazságot. De azt is hamar elvetettem.

És a politikusi pályáról miért mondtál le?
Gyűlölöm a szólamokat. Pontosan tudom, mire mit fog reagálni mindkét politikai oldal. Ez nem az én műfajom.

Tegyük fel, egy napra te vagy egy személyben a miniszterelnök és az államfő. Teljhatalmad van. Min változtatnál?
Semmin. Egy nap alatt nem lehet semmit elérni. Kicsiben tudnék változtatni. Ha például magyar-történelem szakos tanár lennék, az tuti, hogy vita lenne, érvelni, gondolkodni kellene, jelmezekbe bújni. Minden osztályomat elvinném A hullám című német filmre, ami arról szól, hogy egy tanár diktatúrát kezd játszani kísérletképpen az osztályban, és a gyerekek lelke rövid idő alatt teljesen eltorzul. Erről szól ma az élet. Hogyan lehet diktatúrát kialakítani és megfosztani az embereket a gondolkodástól. Ilyeneken múlik minden: nem a nagy dolgokon, hanem az apró lépcsőfokokon.