Interjú: Váczi Rozi és Nagy Ervin

Borítókép: Interjú: Váczi Rozi és Nagy Ervin
Az egyik legfoglalkoztatottabb fiatal színész, Nagy Ervin és Váczi Rozi, a matyodesign kitalálója izgalmas párost alkotnak…

… és akkor még ott van a kétéves Lola is.

Sejtem, hogy unod, de Rozi, muszáj először rendet vágnunk a te családodban. Hogy is van ez?
Rozi: Öten vagyunk testvérek, egy anyától és két apától. Váczi Dani, Váczi Rozi, Gerlóczy Marci, Váczi Bogyisz és Gerlóczy Zsiga, így születtünk sorban, művészcsaládba. Bogyisz húgom, akivel a matyodesignt csináljuk, na, ő normális életet él. Ő az az ember, aki ha valamit megígér, az úgy lesz. Marci öcsém pedig ír, első regényében, az Igazolt hiányzásban minden kérdésre ott a válasz. A szüleim a belterjes újlipótvárosi világból akartak elmenni 1978-ban, így találtak rá teljesen véletlenül Tardra, ahol aztán mi félig felnőttünk. Hat évig laktunk ott. A házunk a mai napig megvan. Elvágyódtak a fővárosból a szüleim, és ha Ervint nem kötné ennyire Budapesthez a színházi munka, mi magunk is sokszor szívesen eltűnnénk innen. De egyelőre egy hétvégére is alig tudunk elmenni. Ervin huszonöt estét játszik egy hónapban.

Váczi Rozi az Éva októberi számának címlapján is szerepelt.

Életritmus
És te ezt hogy bírod? Ervin, Rozi ezt hogy bírja?
Ervin: Szerintem elég rosszul.
Rozi: Szerintem elég jól. Hat éve ismerem Ervint, de Lolával együtt már nehezebb hozzáigazítanom az életmódomat. Ami egy átlagos embernek este 7, az Ervinnek este 11.

--pagebreak--

Kell még idő az előadás után levezetni?
Ervin: Nehéz megérteni ezt a lelkiállapotot. Próbálom kézzel-lábbal elmagyarázni, hogy igenis, le kell ülnöm előadás után, meg kell innom egy fröccsöt és jövök én másfél óra után, de nem lehet rögtön hazarohanni. Ezt lehet tolerálni, de megérteni talán sosem lehet.
Rozi: Bár azért az a másfél óra néha hét és fél.
Ervin: Igen, néha annyi. De nekünk akkor kezdődik az élet, mi a színházban előadás után kezdjük el kitárgyalni a dolgainkat.
Ezek szerint napi 16–18 órányi munkára vagy betáblázva? Reggel 10-től 2-ig próbálsz, délután 2-től 6-ig pénzt keresel, 6-tól felkészülsz, 7-től játszol, és 10-től jön csak a java?
Ervin: Valahogy így. De azért nem próbálok minden reggel és nem szakmázom minden éjjel.
És miért vállalsz ennyit?
Ervin: Egyrészt van a saját színházam, a Katona József Színház, ahol izgalmas szakmai dolgok történnek. Aztán van a pénzkeresés. Ez egy nagyon erős év volt. Tavalyelőtt, amikor a kislányunk született, jóval kevesebbet dolgoztam. Egy évadra kikértem magam a színházból, nem vállaltam új szerepet. De ez luxus, kevesen engedhetik meg maguknak.

Szülés után
És neked, Rozi, milyen volt ez az év?
Rozi: Van egy történet, úgy döntöttem, hogy elmondom, mert hallgat róla a társadalom. Lola születése után én átmentem egy súlyos szülés utáni depresszión. Nagyon rossz szülésem volt, tulajdonképpen minden összejött, szóval szörnyű élmény volt.

Ervin: Nagyon sok vért vesztett Rozi. Nekem például Rozi betegsége kapcsán állt össze a kép, hogy az anyám is valószínűleg terhességi depressziós volt, de akkoriban végképp nem volt divat erről beszélni. Ezért is jó, hogy ma már nyíltabban lehet, mert rengeteg nő a poklok poklát járja meg. Nekünk még szerencsénk volt, mert nagyon gyorsan orvoshoz kerültünk.
Rozi: Én azért nem gondolom, hogy a terhességi depresszió csak a vérszegénységből következne. Az inkább csak a kiváltó ok, amivel aztán jön minden.
És mi jött?

--pagebreak--

Rozi: Én alapvetően dinamikus, jókedvű, aktív ember vagyok. Akkor érzem jól magam, ha egyszerre nyolc dolgot csinálok, és három telefon csörög. Ehhez képest fel se tudtam kelni, borzalmas szomorúság és szorongás fojtogatott. A legpokolibb az volt, hogy egyáltalán nem tudtam aludni, állandóan arra ébredtem fel, hogy elalszom. Hetekig felállni se voltam képes, aztán meg csak szoptattam, fejtem, gyógyszert szedtem, tisztába tettem. Nagyon emlékszem egy képre, amikor egyszer Ervin éppen indult Prágába dolgozni: bőrdzseki, gurulós bőrönd, frissen lőtt frizura. Illatfelhőjében odajött édesen egy búcsúcsókot adni. Én meg azt éreztem, hogy áááá, én meg itt maradok szoptatni, fejni, tisztába tenni?
Ervin: Nekem sem volt könnyű.
Rozi: Ervin egyébként végig fantasztikusan viselkedett. Pedig nem lehet egyszerű ez egy férfinak se, mondhatta volna akár azt is, hogy ki ez a nő, nem így ismertem meg, szedd már össze magad.
Ervin: Akkoriban lett volna egy nagyon komoly és izgalmas munkám, de éreztem, hogy ezt most le kell mondanom. És a legjobb döntést hoztam. Esténként én altattam Lolát, mert nagyon fontos volt, hogy Rozi az esti szoptatás után rögtön próbáljon aludni. Hozzáteszem, szerintem ez az időszak kulcsfontosságú volt a kislányommal való viszonyomban és minket is nagyon összehozott.

Színházi ügyek
És a színházi közeg mennyire támogatja azt, hogy te a munkád rovására apa akarj lenni?
Ervin: Az igazgatóm elfogadta, amikor kikértem magam egy évre. És a következő szezon abszolút azt igazolta vissza, hogy igazam volt, mert szeptemberre már annyira tele voltam alkotási vággyal, mint soha előtte. De elhatároztam, hogy nem fogok éhen halni a művészetért. Hívhatjuk ezt elkurvulásnak, de nekem kell olyan munka, amiből pénzt csinálok. Játszom egy magánszínházban és reklámokat mondok alá, ezért tudunk relatíve jól élni. De a fiatal kollégáim nettó 95-tel mit csináljanak?

95 ezer nettót visz haza egy fiatal színész a Katonában?! Jézusom.
Ervin: Nem jó nézni, amikor meg kell alázkodniuk a büfében. Ilyenkor érzem azt, hogy odamennék és levernék egyet a kultúrpolitikának.

--pagebreak--

Rozi, és hol tart a ti üzletetek? Megáll már a saját lábán?
Rozi: Már bőven megáll a lábán, de még nem tart el egyikünket se, mert egyelőre minden pénzt visszaforgatunk. Nagyon komoly sikereket élünk meg, és most már azt is látjuk, hogy valószínűleg nem Magyarországra kell koncentrálnunk. Egyre több embert tudunk foglalkoztatni Tardon, ami nekünk szívügyünk. Nemrég megnyertünk egy pályázatot egy NESsT nevű szervezetnél, s ennek keretében egy éven át üzleti tervet tanultunk írni egy profi mentor segítségével. Egy mondatban kellett megfogalmaznunk a küldetésünket, s azt írtuk: azt szeretnénk, hogy egy világmárka eltartson egy egész falut. Ezzel a támogatással nyertünk is egy kisebb összeget, amiből Tardon felveszünk egy varrónőt és csinálunk egy műhelyt, ahol dolgozhatunk. Szeretnénk Tardon felnevelni egy új generációt, mert az asszonyok, akik most nekünk dolgoznak, már elég idősek. Az ő tudásuk kihaló tudás, amit szeretnénk megmenteni.

A tardi helyzet
Tard a klasszikus magyar kistelepülés, ahol se munka, se pénz?
Ervin: Igen, de közben meg nagyon dolgosak.
Rozi: És az biztos, hogy kevesebbet panaszkodnak, mint mi. Csinálják a dolgukat. Majdnem mindenki megműveli a saját kertjét, hogy abból egész évben tudjon élni. Mindenkinek van két mélyhűtője a pincében, és a szeptemberben kiszedett répa a decemberi húslevesbe fog belefőni. Nagyon szeretünk ott lenni. Teljesen más világ, lassú és egészséges.
Mit csináltál, mielőtt kitaláltátok a matyodesignt?


Rozi: Kerestem magamat. A Wifi Falu programban dolgoztam, hátrányos térségekbe vittünk internetet. Szép és jó feladat volt, de végül nem fizettek ki, ezért elég rossz szájízzel gondolok vissza rá. A matyodesignban nem ez a módi, de lehet, hogy ezért nem is leszünk sose milliomosok. Tavasszal nyertünk egy Pro Bono-díjat (díj a szociális vállalkozásokért), amellyel jelképes összeg is járt. Minden munkatársunknak adtunk, egyszerűen szétosztottuk, de hiszünk benne, hogy csak így érdemes. Így fogunk talán egy nagyobb gyökerű fát növeszteni.
Mostanában nagyon menők a népi motívumok, mindenhol kapni őket. A tiétek attól különleges, hogy egyes darabot olyan nénik hímeznek Tardon, akik ebben nőttek fel, akiknek ez a világuk. De éppen ezért drágábbak is vagytok. Nem fog titeket elsodorni a tömeggyártás?
Rozi: Nem. Mi azokat próbáljuk kiszolgálni, akik értéket lelnek egy kézzel készített ruhában, meg azt is látják, hogy ebből egy tardi asszony megélhetéséhez járulnak hozzá. A munkanélküli fiatalok rémes állapotban vannak. Szeretnénk valahogy őket is bevonni. Most például van egy lány, aki pánikbetegség miatt évekig nem tudott kijönni a házából, ezért 21 évesen leszázalékolták. Egyébként talpraesett és egészséges, most már ő is nekünk dolgozik és teljesen kivirult.
Ervin: De persze egészen más kívülről megérkezni ebbe a világba – úgy, hogy nem élsz benne.

--pagebreak--

Rozi: A mi nagy szerencsénk, hogy nagyon jó ötvözetet kaptunk a családtól. Megkaptuk ezt az újlipótvárosi intellektuális nyüzsgést, ami rengeteg talpraesettséget és elképesztő kapcsolatrendszert adott. A másik oldalon, Tardon viszont megismerhettük ezt a szerény, lassú és megfontolt tündérvilágot. Nagyon megható, ahogy például Lolával bánik a 86 éves, alig látó Dédi, az én egykori dadám édesanyja. És ezért mondom azt, hogy a matyodesignnak nincs konkurenciája. Mi nem felkaptunk valamit, mert észrevettük, hogy ez most épp jó biznisz, hanem folytatunk valamit, amit gyerekkorunkból kaptunk. A mi házunkban 30 éve ott lóg a matyóhímzéses köntös.
Ha tehát együtt akartok lenni, akkor maximum Tardig juttok el együtt?
Rozi: Nem feltétlenül, és vagyunk azért kettesben is. Azt látjuk, hogy sokan elválnak körülöttünk. És magunkon látom, hogy bármennyire imádjuk is Lolát, muszáj a régi tempónkban, spontán módon is időt tölteni. Ilyenkor ha kell, visszafekszünk. Ha kedvünk van, hajnalig bulizunk, mert másnap nem kell felkelni. Ki kell zökkenni a monotonitásból.
Ervin: A múltkor néztünk egymásra: ezt csináltuk két-három évig? Rá se ismertünk a régi életünkre.

Rozi: Bárki bármit mond, egy gyerekkel az élet monoton, már persze ha figyelsz arra, hogy ő biztonságban éljen, aminek a rendszeresség a kulcsa.
Ervin: Mi pedig mindketten extrém életet éltünk előtte.
Rozi: És mindketten őrületesen sok impulzust szeretünk. Én hiszem, hogy ha egy kicsi gyerek mellett nem csak fiatal anya és feleség vagy, hanem van saját mániád, elfoglaltságod, hivatásod, akkor jobb esélyekkel marad egészséges a kapcsolatod.
Ti nagyon szerelmesek voltatok egymásba?
Rozi: Szerintem most is azok vagyunk. Amikor megismerkedtünk, október közepe volt, és emlékszem, Ervin félvállról mondta, hogy figyelj, december 15-ig vagy egymásba szeretünk, vagy barátok leszünk. Én meg hasonlóan lekezelően azt válaszoltam, hogy köszi, de vannak barátaim. Aztán december 15-én meghosszabbította a határidőt. Aztán újra és újra. Nyilván ő maga is tartott tőle, hogy úristen, itt egy nő, és akkor mostantól együtt fogunk élni? De mindig csak meghosszabbítottad, te kis szemét, és azóta mondtad, hogy mi a „cicuáció”.

Szöveg: Hevesi Flóra, fotó: Szilágyi Stefi, divatszerkesztő: Balogh Viktória, smink: Kovalics Natasa