— Már a Tűzcsiholó Egyesület megalakulása előtt is a gyermekek segítésén dolgoztál, tulajdonképpen az egész felnőtt életedet ennek szentelted. Mindig is ezt a pályát képzelted el magadnak?

— Amikor gyerek voltam, még egyáltalán nem gondoltam volna, hogy a gyermekvédelemben fogok dolgozni, persze ilyen rendszer nem is létezett akkoriban. Vegyipari szakközépiskolát végeztem, de tudtam, hogy ezen a pályán nem akarok dolgozni, kerestem a helyem a világban. Érettségi után aztán elkerültem egy tatabányai lánynevelő otthonba, ami aztán irányt adott, és utána már kifejezetten azt kerestem, hol és mit tanuljak tovább, hogy gyerekekkel foglalkozhassak. A saját élettörténetem is hozzájárul ahhoz, hogy ennyire megérintett a gyerekotthonban végzett munka, mivel hároméves voltam, amikor elveszítettem az édesanyámat. Onnantól kezdve édesapám és az ő későbbi párja neveltek, aki viszont olyan volt számomra, mint a mesebeli gonosz mostoha. Nagyon nehezen éltem meg a gyerekkoromat, édesanyám hiánya maró fájdalmat jelentett, amihez hozzá tudtam szokni, de mindig velem maradt. Aztán apukámat is elvesztettem, még mielőtt nagykorúvá váltam volna, 17 évesen. A veszteségek mellé hozzájött az is, hogy a településünk szegény részén, a cselédsoron éltünk, innen voltak a barátaim, így mikor 18 évesen bekerültem a gyerekotthonba, nem volt számomra ismeretlen a bent lakók gondolkodásmódja, érzésvilága. Mikor a főiskola elvégzése után állást kerestem, a tiszadobi gyermekvárosra esett a választásom, mert megfogott a gyönyörű természeti környezete. 26 évet dolgoztam ott, ebből 20 éven át vezető voltam, ami számomra azért volt nagyon fontos, mert úgy tudtam alakítani annak a gyerekotthonnak az életét, hogy a lehető legtöbbet kapjanak útravalóul az ott lakók a későbbi életükhöz. Tiszadobon akkoriban 14 év feletti gyerekek éltek, tehát meghatározó szempont volt, hogy miként készítjük fel őket arra, hogy nagykorúvá válásuk után önállóan talpra tudjanak állni. Tiszadobot 2012-ben hagytam ott, nem önszántamból, és utána a kecskeméti SOS Gyerekfaluba mentem. A gyermekfalut követően évekig gyermekjogi képviselőként dolgoztam évekig, utána kezdődött az új fejezet a Tűzcsiholó Egyesülettel.

— Mikor alakult a Tűzcsiholó Egyesület, és milyen motiváció hívta életre?

— 2020-ban alakultunk hivatalos, civil szervezetté, de gyakorlatilag 2012 óta, miután eljöttem Tiszadobról, végig kerestem társaimmal a módját, hogyan tudnánk segíteni. Valahol természetes is, hogy az állami gondozásban felnőtt fiatalok tőlünk kérnek segítséget akkor is, ha kikerülnek az otthonból, hiszen nincs családjuk, más felnőtt, akihez fordulhatnának. Tiszadobon és a környékén pedig nemcsak a család megtartó ereje, hanem a munkalehetőség hiánya is nehezíti a helyzetüket. Az SOS Gyerekfaluban is a gyermekvédelmi rendszerbe bekerült gyerekekkel dolgoztam, de azt láttam, hogy akik a szabolcsi közegből kerültek ki, jóval nehezebben maradnak talpon. Ráadásul tapasztalatom szerint a Szabolcsban állami gondozásba kerülő gyerekeknél a lemaradások is jóval nagyobbak voltak, mint mondjuk Közép-Magyarországon. Mindehhez hozzátett az is, hogy a Tiszadobon töltött 26 év alatt óhatatlanul közel került a lelkemhez ezeknek a gyerekeknek a sorsa. Hosszú évek alatt épült fel, hogyan tudunk a legjobban segítséget nyújtani, hogyan tudjuk a leginkább áthidalni a nehézségeket. Először csak vittünk egy kis adományt, hogy legyen elegendő élelmiszerük karácsonyra, meg vettünk ajándékokat a gyerekeknek, aztán láttuk, hogy a gyerekek nevelésében és a háztartásszervezésben, pénzügyekben is szükség volna megtámogatásra. Úgy rakódtak egymásra ezek a rétegek, mint egy káposzta levelei, mígnem hivatalos formában is megszületett a szervezet.

— Ha jól sejtem, a Tűzcsiholó névnek különleges jelentése van. Mire utaltok vele?

— A gondolatot egy Ady vers adta, A tűz csiholója, melynek első versszaka így hangzik: „Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek, s ha százszor tudtak bátrak lenni, százszor bátrak és viharvertek.“ Ez pedig rímel arra a szemléletmódra is, amit a munkám során mindig követtem, hogy csak akkor tudunk segíteni a családoknak, ha megvan bennük a szikra. Mert ha valaki nem akar tenni magáért, akkor hiába adományozunk, támogatjuk, nem fog tudni boldogulni. Mi igyekszünk tüzet csiholni, de ahhoz, hogy ebből láng legyen, nagyon kell a családok közreműködése.

— Ennek jegyében ritkán adományoztok direktben, más eszközökkel igyekeztek tartós segítséget nyújtani. Mesélnél erről?

— Sokszor előfordul, hogy krízishelyzetben kell segítenünk, ha olyan helyzet áll elő, például egy eleve szűkös anyagi körülmények között élő családban beteg lesz a gyerek, és hó végén olyan számlát kéne kiegyenlíteni, amire egy fillérjük sincs. Ilyenben is tudnak ránk támaszkodni, de alapvetően a családmentorálás útján igyekszünk tartós támogatást, útmutatást nyújtani. A mentorrendszerünkben mindig megnézzük, hogy az adott családnak milyen területen és milyen szintű problémái vannak, és arra milyen választ kell, hogy adjanak, és ebben mi hogyan tudunk segíteni. Ezt tehát mindig az adott család szükségleteihez hangolva tudjuk alkalmazni. Van olyan, akinél ez egy nagyon laza kötelék, ahol annyit tudunk tenni, hogy karácsonykor megölelgetjük és megdicsérjük őket. Mert nekik az is nagyon fontos dolog, hogy mások együtt örülnek velük a sikereiknek. És van olyan család, ahol ennél sokkal többre van szükség, ahol akár meg kell tanulni közösen azt, hogy hogyan kell a pénzzel gazdálkodni, hogyan kell a háztartást vezetni, és más témakörökben (gyereknevelés, közlekedés) is jól jönnek a tanácsok. Ezeket egy családban felnőtt fiatal megtanulja a szüleitől, de az állami gondozott gyerekek életéből ez is kimarad. Mivel a pénzügyek széles körben nehézséget okoznak, az adósságrendezési projektünk is nagyon fontos. A pénzügyi tudatosságot igyekszünk erősíteni, tehát hogy ne költekezzenek túl, átgondoltan menjenek be egy esetleges hitelfelvételbe. Nagyon gyakori ugyanis, hogy adósságcsapdába kerülnek az itt élő családok, mert amíg volt munkájuk, tudták fizetni a törlesztőt, aztán elvesztették az állásukat, megcsúsztak, elmaradtak a fizetéssel, utána pedig jött a végrehajtás. Onnan már meglehetősen nehéz kikerülni, mert nem mernek újra bejelentett munkát vállalni, nehogy a végrehajtó elvigye a bérük felét. Ebben a projektben az Erste Bank mentorcsapata a partnerünk, és már több családot sikerült a segítségükkel kihozni ebből a nehéz helyzetből. Fontos, hogy ez nem azt jelenti, hogy kifizetjük helyettük a tartozást, hanem azt, hogy megkeressük, hogyan lehetne csökkenteni a törlesztőt, és megtanítjuk, hogyan tudnak takarékoskodni, tudatosabban bánni a pénzükkel.

— Ezeken kívül milyen más segítő programjaitok, szolgáltatásaitok vannak?

— Minden nyáron szervezünk családi tábort a Balatonnál, és itt hangsúlyoznám, hogy nemcsak a gyerekeknek, hanem a komplett családoknak. Míg a nehezebb szociális helyzetben lévő gyerekek időnként eljutnak egy-egy támogató táborba, a család együtt szinte soha, és mi azt szeretnénk, hogy a gyerekek is megélhessék, milyen a szüleikkel együtt üdülni. Ezek a táborok pedig nemcsak élményt adnak, hanem mindig valami plusz tudást is, az elmúlt nyáron például a tudatos vásárlás és főzés volt a tematika. Másik kedves program a táborainkban a szülő randi, mikor mi vállaljuk a gyerekek felügyeletét, így apa és anya kapnak egy kis szabadidőt kettesben. Kiemelt tevékenységünk még a tanszertámogatás az általános és középiskolás gyerekek számára. Tanévkezdés előtt beszerezzük a szükséges felszerelést az iskolatáskától kezdve a füzetcsomagig, és mindig figyelünk rá, hogy azok új, szép holmik legyenek, hogy a gyerekek izgatottan várják az iskolakezdést, szívesebben tanuljanak. Nagyon fontosnak tartjuk ugyanis, hogy a képességeiknek megfelelő szinten a lehető legtovább tanuljanak. Sokszor el is mondjuk nekik, hogy a tudás az, ami kivezetheti őket ebből a nehéz helyzetből, és ezt a tanszercsomaggal is lehet ösztönözni.

Vállalatokkal is igyekszünk kapcsolódni, és erre hoztuk létre az érzékenyítő élményfestés programunkat. Ehhez szerencsére tehetséggel is rendelkezünk, mivel az egyik alapító tagunk Balogh Tibor képzőművész, aki maga is állami gondozott volt és Tiszadobon nevelkedett. Egy rendkívül pozitív, szeretetreméltó személyiség, akitől élmény festeni tanulni, az alkotáson túl pedig érzékenyítő beszélgetés is része a programnak. A Karitatív Csapatépítéssel együttműködve ezenkívül már több gyermekotthon falait szépítettük meg: a cégek dolgozói jótékonysági célú csapatépítés keretében vállalták, hogy festenek az intézményben, mi pedig a művészeti tudást, instrukciókat adtuk hozzá.

— A weboldalatokon láttam, hogy adományboltot is üzemeltettek, ami külföldön bevett gyakorlat a segítő szervezeteknél, de itthon viszonylag ritka. Miért tartották fontosnak létrehozni?

— Igen, kettő adományboltunk működik, az egyik Tiszadobon, a másik a szomszédos Tiszadadán. Az adománybolt több szempontból is nagy érték számunkra. Egyrészt nekünk némi bevételt, másrészt munkát ad azoknak az embereknek, akik hozzánk kapcsolódnak. A környéken ugyanis nagyon kevés a munkalehetőség, különösen az asszonyok számára, tehát sokat jelent, hogy ezáltal többeket foglalkoztatni tudunk. De a vevők oldaláról is érték, hiszen ezeken a településeken korlátozottak a bevásárlási lehetőségek, nehéz hozzájutni ruhaneműhöz, könyvhöz, játékokhoz, bútorhoz. Itt viszont meg tudják venni, és itt aláhúznám azt, hogy ők maguk tudják megvenni, nem adományként kapják. Mert az is rengeteget ad ezeknek az embereknek, hogy ezekben a boltokban megbecsült vásárlók lehetnek, nem adományra kényszerülő rászorulók. Sokakban ugyanis szorongást kelt, ha adományt kell elfogadniuk. Ezenkívül az adományboltok egyfajta közösségi térként is funkcionálnak, mert az emberek szeretnek oda bejárni beszélgetni.

— Közeledik a karácsony, ami nálatok is az év egyik legnyüzsgőbb időszaka. Hogyan készültök az ünnepekre a tűzcsiholókkal?

— Hagyomány nálunk, hogy karácsonykor az összes, a szervezetünkkel kapcsolatban álló családot meglátogatjuk. Jelenleg 120 családdal dolgozunk, akiknek többsége Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye kistelepülésein, Záhonytól Tiszadobig szétszóródva él, de vannak, akik messzebb, például Budapesten vagy Kecskeméten. Most már ott tartunk, hogy nagyjából 10 napig, reggeltől estig úton vagyunk, hogy mindenhova odaérjünk még karácsony előtt. Ilyenkor nagyobb mennyiségű, 20 ezer forint értékű élelmiszeradományt viszünk, mellé pedig minden gyereknek egy ajándékot a személyes kívánságlistájáról. Sok családnál nem örömként, hanem teherként gondolnak a karácsonyra, mert nem tudják megengedni maguknak, hogy ajándékot vásároljanak, ünnepi ételeket főzzenek, így számukra sokat számít ez a segítség. Ez persze az egyesület számára nemcsak időbeli, hanem hatalmas anyagi ráfordítást is jelent. Hogy elő tudjuk teremteni az ehhez szükséges összeget, elindult a közösségi gyűjtésünk, és ebben partnerünk a Continental Hungary Kft., amely minden beérkezett adományt megdupláz 1,5 millió forintig.

— Rengeteget adtok, de van, amikor ti is kaptok. Idén felkerültetek az Edison100 listára, az Edisonplatform Gondolkodó Köre által válogatott szakmailag hiteles gyerekprogramok közé, amelyek élményalapon fejlesztik a jövőállóság szuperkompetenciáit. Az Esélyt mindenkinek kategóriában pedig díjat is nyertetek. Milyen érzés számodra ez az elismerés?

— Óriási meglepetés volt a díj! Már attól is nagyon-nagyon boldogak voltunk, hogy felkerülhettünk az Edison100 listára, hiszen csak olyan szervezeteket válogatnak ki, akik ténylegesen tesznek a gyerekek jövőjéért. Büszkék voltunk, hogy bekerülhettünk ebbe a körbe. Én mentem el a díjátadóra, és annyira nem számítottam rá, hogy ebből a körből minket emelnek majd ki, hogy a nézőtér kellős közepén foglaltam helyet, így hosszan vártak rám a színpadon, mikor bejelentették a győztest. Természetesen nagyon örülünk az elismerésnek, de a munkánk során az is örömteli visszacsatolás, ha látjuk, hogy sikerült jobb útra terelni egy család sorsát.

— Van olyan sorstörténet, ami különösen közel áll a szívedhez?

— Elmesélek egy történetet, ami szerintem jól példázza, hogy milyen ereje tud lenni a családmentorálásnak. A főszereplője egy fiúból lett családapa, aki 16 évesen került be a gyerekotthonba. Előtte egy romatelepen élt, nem járt iskolába, magántanulóként valamilyen módon jóváírták az osztályait, de nem tudott írni, olvasni, magyarul beszélni is csak nehezen. Gyakorlatilag a gyerekotthonban tanítottuk meg írni és olvasni. Amikor betöltötte a 18-at, hazahúzta a szíve, a családja is hívta, ezért hazament. Ám szerencsére rengeteg pozitív impulzus érte őt a gyerekotthonban, és ezeket sikerült magával vinnie, így megvolt benne a késztetés, hogy mégse ragadjon le otthon. Volt egy párja onnan a telepről, és született egy gyermekük. A fiú eljárt dolgozni, de a lány szüleinél éltek nehéz körülmények között. Nem jöttek ki a családdal, ami részben annak a felfogásnak volt köszönhető, amit ő hazavitt a gyerekotthonból, és ami annyira különbözött a telepen megszokottól. A konfliktus odáig fajult, hogy a téli hidegben kitették őket az utcára a kétéves gyerekükkel. Ekkor érkezett hozzánk a vészjelzés, elmentünk értük, beültettük a kocsiba őket, és onnantól kezdve Kecskeméten élnek, városi közegben. Azóta folyamatosan van munkája a fiatalembernek, megszületett még három gyerekük, most már nem terveznek többet vállalni. A négyből három rendezett körülmények között iskolába és óvodába jár, kivéve a legkisebbet, aki még csak kétéves. Bár voltak nehézségek a beilleszkedéssel, ezeket sikerült meglépniük, sőt hatalmas örömködés volt, amikor a tanév végén a nagyobb fiú dicséretet kapott az iskola legudvariasabb, legtisztelettudóbb gyermekeként. Az apuka időközben elvégezte a nyolc osztályt — mindezt úgy, hogy ténylegesen két évet járt iskolába amellett, hogy napi tíz órákat dolgozott. Amikor legutóbb otthon járt a telepen, sírva hívott föl, és azt mondta, hogy „Uramisten, maguk nélkül az én gyerekeim is ilyen körülmények között élnének, amit most itt látok!“

— Milyen cél lebeg a szemed előtt, amit a következő években szeretnél megvalósítani?

— Nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogy hogyan tudnánk létrehozni egy családok átmeneti otthonát. Hatalmas szükség volna rá, mivel nagyon sokszor kerül bajba egy család amiatt, hogy a családfő elveszíti a munkáját, nem tudják fizetni a bérleti díjat, és onnantól kezdve elindulnak egy lejtőn, amin nehéz megállítani őket. Sajnos eddig akárhogy törtük a fejünket, számolgattunk, mindig az látszott, hogy ez elérhetetlen cél marad, mert a finanszírozása elérhetetlennek tűnt civil szervezetként. Most viszont úgy néz ki, rátaláltunk arra a vonalra, mely lehetővé teszi, és bele is kezdtünk, hogy elindítsunk egy szociális lakásügynökség programot. Nagy vállalásunk tehát a következő évre, hogy a nehéz helyzetben lévő családok lakhatási gondjain könnyítsünk.