Amikor meghallom a nevét, nem a Jealous Guy vagy a The ballad of John and Yoko jut eszembe, hanem a kevésbé ismert Dear Yoko című Lennon-szám. Pedig a japán művész és világhírű özvegy a világ népeinek szemében mindent jelentett, csak kedveset nem, amikor volt képe összejönni a Föld nevű bolygó akkor talán leghíresebb rockzenészével, John Lennonnal, majd a fáma szerint szőnyegbombázással nyírta ki a Beatlest. Megbocsáthatatlan dolog volt mindkettő.

Yoko Tokióban született, bankár családjával 1951-ben költöztek New Yorkba. Hamar felszabadította magát a kulturális kötöttségek alól, és a nagyvárosi művészek tipikus hatvanas évekbeli életét élte. Kétszer ment férjhez, Tony Cox-szal kötött második házasságából született Kyoko nevű kislánya. Még házasok voltak Cox-szal, amikor 1966-ban saját képzőművészeti kiállításának megnyitóján futott össze John Lennonnal, s ez a találkozás sorsdöntőnek bizonyult. Mind Yoko, mind Lennon körömszakadtáig ragaszkodott ahhoz a verzióhoz, hogy a nő nem ismerte fel a zenészt – hisszük, nem hisszük, majdnem mindegy is. Ami tény, hogy ezután villámgyorsan összejöttek, Lennon elvált Cynthia Powelltől és elhagyta a fiát, Juliant, Yoko is szakított a férjével, a bíróság pedig a nő „életstílusa” miatt Coxnak ítélte Kyokót.

Érezzük, mennyire necces ez? Még mai szemmel is! A hatvanas évek végétől a közvélemény egyszerűen ízekre szedte Onót: a gyűlöletből egy kiskanálnyi Johnnak is jutott, de a balhé oroszlánrészét a Nő vitte el – emlékszem például az Imagine című dokumentumfilm egyik szekvenciájára, ahol a híres-hírhedt béketüntetéses ágyjelenetnél a házaspárt faggató riporter a kamera előtt, szemtől szemben titulálja Yokót rondának. Hogy merészelte, nem tudom. Persze ma meg az arctalan-kamuprofilos kommentelők csinálnák ki, el kéne viselnie a népharagot, a burkolatlan sértéseket és virtuális rúgásokat, meetoo ide vagy oda. A világ nem túl kegyes a nőkhöz, különösen akkor nem, ha olyanok, mint Yoko.

Merthogy ki volt ő tulajdonképpen? Vegyük sorra. Először: bevándorló, ráadásul nem is fehér. Másodszor: nő. Harmadszor: hét évvel idősebb John Lennonnál. Negyedszer: minden, csak nem szabályos szépség. Ötödször: erős, szuverén alkotó. Hatodszor: már a második házasságát tapossa, és van egy kislánya is. Hetedszer: a férfi, akibe beleszeretett, nős, és van egy kisfia. Nyolcadszor: a lányát nem neki, hanem az apának ítéli a bíróság. Kilencedszer: amikor megszületett Lennonnal közös fiuk, Sean, a világhírű zenész maradt „gyesen”, miközben Ono dolgozott – micsoda szégyen, micsoda kiherélése a férfi princípiumnak! Tizedszer: a kislánya ügyét kivéve egyik pont miatt sem volt hajlandó pironkodni, pedig egytől egyig főbenjáró vétségnek számítottak külön-külön is, nemhogy egyszerre... És ha mindez nem volna elég, elkövette azt az ősbűnt, hogy egy személyben kivégzett egy zenekart, amit történetesen Beatlesnek hívtak. A riherongy, a csúf szajha, a japcsi, a sárga, hát mégis mit képzelt ez?

Gyerekkoromban követtem a társadalmi morált, szabálykövetőn utáltam én is, mint mindenki. Megtanultam, hogy ő a hibás a Fab Four szétrobbanásáért, s nem az iránymutató menedzser, Brian Epstein halála, nem a mértéktelen drogfogyasztás, nem a tagok között fokozódó művészi és személyes feszültség az ok. Nem, a bukás zálogát képező fő komponens Yoko, aki az ujja köré csavarta, majd rabigába hajtotta szegény férjét szexszel, okkulttal, egyéb nyalánkságokkal, és utána azt csinált vele, amit akart.

Ma már másképp gondolom. Számtalan eset mutatta meg, mennyire könnyű a nőt bűnbakká tenni a közösség megnyugtatásának érdekében: gondoljunk csak a Bill Clinton-Monica Lewinsky-botrányra, ahol a közvélemény egy emberként esett neki a Fehér Ház fiatal gyakornokának ahelyett, hogy a hatalmával visszaélő elnökre mutogatott volna. Mi lehet az igazság Yoko esetében? A jelenség, amint beköltözik a Beatles stúdiójába, bele-beleszól a Let it be felvételének munkálataiba, el se mozdul Lennon mellől, őrzi, mint a Bölcsek Kövét, és a férfi sem tesz túl sok lépést nélküle – a sztori hitelessége mellett számtalan mozgókép tanúskodik – tényleg idegesítőnek tűnik. De mi van, ha becsap minket a saját szemünk? Lehet, hogy inkább Lennon sara volt az egész, amiért magával hurcolászta őt a stúdióba és állandó jelenlétével konfliktusokat generált? Mi van, ha a néphit téved, és nem John, hanem Ono lett manipuláció áldozata – nem feltétlenül tudatosan -, akit arra használtak fel, hogy segítsen véget vetni annak, amit Lennon nem tudott hogy befejezni?

Mindez persze csak játék a valóságdarabkákkal. Akármi is az igazság, bizonyos, hogy ember a talpán, aki ennyi hendikeppel képes megküzdeni, mint amennyivel Yoko Ono szembetalálhatta magát. Biztosan nem volt tökéletes a házassága Lennonnal, drogok, hűtlenségek, szakítások, veszekedések tarkították. De mégis együtt maradtak a férfi életének végéig, s az utolsó években alkotótársakként dolgoztak John – mint kiderült, utolsó – lemezén. Yoko egyértelműen inspirálta őt, sőt társszerzőként talán része is volt benne, hogy Lennon a nők jogairól énekeljen (Woman is the nigger of the World).

Ugyanakkor interjúrészlet tanúskodik arról, hogy időnként el kellett viselnie az általa állítólag kasztrált és leigázott férj basáskodását. 1980 őszén, két hónappal a gyilkos merénylet előtt hosszú magnós interjút adtak New Yorkban, melyben a következő hímsovinisztagyanús párbeszéd hangzik el: „Yoko: Például volt egy szülinapja Kyokónak, amelyre mindkettőnket meghívtak, de John derogálónak tartotta és nem ment el. Nem volt hajlandó Tonyval találkozni. Viszont mindkettőnket meghívtak Julian zsúrjára és mi el is mentünk. Lennon: Te jó isten! Yoko: Vagy amikor Tony meghívott engem egyedül, nem mehettem. De amikor Johnt meghívták Cynhez, ő elment. Lennon: Más a szabály a nőknek és más a férfiaknak.” Ma mit gondolunk erről a „szabályrendszerről”?

Én mindenesetre rehabilitálom őt magamban, ahogy Lennon halála után Paul McCartney és a többiek is megbocsátották neki az ősbűnt, amit elkövetett, és amit egyre zavarbaejtőbb feladat definiálni. A közvéleménynek szintén az 1980. december 8.-i halálos lövés kellett ahhoz, hogy legalább egy kicsit együtt érezzenek vele. „Annyi tervünk volt még, 80 évig akartunk élni.”- nyilatkozta összetörten. Lennon tragikus halála javított a megítélésén, s a gyilkosságot nem is varrta az összeesküvéselméletekre hajlamos kollektív fantázia a nyakába… Akkor. Fogadok, hogy az internet mindenhez értő vérszomjas népe ma habozás nélkül megtenné.

Többé nem ment férjhez, s bár művészi-társadalmi értelemben aktív maradt, saját jogán igazán elismert személy nem vált belőle. Viszont itt van, életben van, és a legfrissebb hírek szerint a tolószékéből is feláll, hogy naponta sétálhasson egyet a tengerparton. Vagy ahol szeretne. Lewinsky, Britney Spears vagy Pamela Anderson rehabilitációja után úgy érzem, neki is kijárna egy Netflix-dokumentumfilm, ahol elmesélhetné a saját történetét a saját perspektívájából. Persze mindig más ligában játszott, mint a módszeresen sárba tiport említettek, de van közös metszet. És biztosan tanulságos lenne.