Borítókép: Tanárra ütött - tragikus iskolai történet a kilencvenes évekből Forrás: Fortepan - Főfotó

Tanárra ütött - tragikus iskolai történet a kilencvenes évekből

Beni nem szerette az erőszakot. Anikó, a tupírozott hajú, mindenkiben vérmérséklete szerint csodálatot, vagy borzadályt keltő osztálytársunk óra közepén vágott egy almacsutkát az Elena Ceausescu-tekintetű tanár fejéhez, ki is rúgták érte.

A fél osztály a vécében füstölte a Sopianaét, miközben Beni szenvedélyesen magyarázta, hogy Tanárra ütött - tragikus iskolai történet a kilencvenes évekből az erőszak nem megoldás semmire. Kimagaslóan intelligens fiú volt, bár néha nehezen jöttünk ki vele, makacs természete miatt az ember agyára ment. Nem csapatban járt, mint mi, inkább egyedül, vékony karjai tétován lógtak, mintha félig ragasztották volna őket a testéhez. Zavarbaejtő szokásokkal rendelkezett, magában beszélt, felemás cipőt vett fel, és nyitva felejtette a lakásukban a csapot, a víz órákon keresztül folyt és folyt, elárasztotta a fürdőszobát, az anyja majdnem eszét vesztette dühében. Egyszer meghívott az otthonukba, politúrozott, csipketerítővel letakart bútorok, elegáns porcelánok, tájképek és poros könyvek között élte mindennapjait.

Foglalkoztatták a lét nagy kérdései, gyakran tett búbánatos megjegyzéseket az élet értelmetlenségére, vágóhídszerű kegyetlenségére, az általános igazságtalanságokra. Monológjai után gyakran állt be kellemetlen csend, senki nem tudta, mit mondjon. Megmutatta a verseit, többnyire saját belső romjairól írt, kamaszfejjel jó verseknek tűntek. Veleszületett burok vette körül, kiszólt, kisomolygott belőle, ha úgy tartotta kedve. Mély és melankolikus érzései voltak, a véleményéhez pedig körömszakadtáig ragaszkodott.

Indulatainak időnként meghagyta a szabad áradást, ez sodorta kellemetlen helyzetekbe, nem a tudatos rossz szándék. Káromkodott, mint a zápor, csapkodta a könyveit, letegezte a házmestert, aki igen kényes volt vélt jóhírére, állítólag majdnem politikai ügy lett a dologból, de talán csak a mítoszgyártás ingája lendült működésbe. Beni mindenesetre különleges színfoltot képviselt, büszkék voltunk rá és tartottunk tőle: úgy üzemelt, mint egy regény hőse, senki nem hitte el valóságosnak.

Persze annak, aki nem regényhős, és Beni a látszat ellenére sem volt az, kezdenie kell valamit a problémáival. Ez neki egyelőre módjával sikerült. Azt mondanám, Asperger-szindrómás lehetett, vagy ehhez hasonló – ma egyszerű pszichoközhely, az ember szégyelli leírni, de 1992-ben járunk,

ki hallott még akkor efféle úri huncutságokról.

Beni elvárta, hogy békén hagyják, hogy elfogadják vélelmezett igazságait, rosszul tűrte a számára értelmezhetetlen kereteket, és nagyon nem szerette, ha hozzáérnek. A lőporos hordó közkedvelt toposzát testesítette meg szegény, bizonyos értelemben.

Azon a napon nem volt kedve a matekhoz. Inkább olvasgatott, ha jól emlékszem, egy gyűrött Rejtő Jenő-kötetet. Béla bá' nem volt vérontó természet, hagyta, hogy Beni ellegyen a hátsó padban a könyvével, és ignorálja a megoldóképleteket. Legalább olvas az a gyerek, és nem helytelenkedik. Felsipított a posztszocialista csengő, Beni fülig elmerült Gorcsev Iván kalandjaiban, nem volt ezzel semmi gond, ülhetett volna mozdulatlanságba dermedve egész szünetben, ha Béla bá' nem kuszálja össze a szálakat. De Béla bába aznap belebújt az ördög. Odaballagott a hátsó padhoz, és félig kedélyesen, félig talán megsértve, amiért egy teljes tanórán át figyelmen kívül hagyták, rápaskolt Beni hátára.

Nem erősen, de megértettem Beni érzéseit, én se szerettem volna, ha váratlanul megcsapkodják védtelen, kiszolgáltatott lapockáimat, az embernek nincs hátul szeme, még csak fel sem tud készülni rá. Beni ösztönös önvédelmi reakcióval vált egy pillanat alatt bogaras irodalmi alakból törvényen kívüli páriává: fogta a Rejtőt, és rásózott vele Béla bá félig kopasz feje búbjára.

Inkább suhintott, mint ütött, de a mozdulat erejétől függetlenül egy hülyének is nyilvánvaló volt, hogy átlépte a demarkációs határvonalat. Álltak egymással szemben, két zavart hadseregparancsnok. A világ összes konfliktusa egyetlen tanterembe sűrűsödött. Béla bának a meglepetéstől elakadt a szava, Beni még nem fogta fel, mit csinált. Keze továbbra is a magasban, mint aki újra csapni készül. Az osztály zsibongott. Vera, aki matekórákon ült mellettem, elsietett intézményvezetői segítséget kérni. Basszus, megmondtam, sóhajtott fel Tamás, aki néhány napja tartott kiselőadást arról, szintén a vécében, hogy Beni az a típus, aki előbb-utóbb börtönben végzi. Gyanítottam, hogy ezt az elméletet a szüleitől vette kölcsön, és most őszintén örült, amiért szárba szökkent a felvázolt lehetőség.

Beniért, aki közben Rejtőstül leeresztette a karját, eljött az igazgató, és vitte az irodába. Kihallgatása legalább két órán át tartott. Béla bá is részt vett rajta, és a hírek szerint védelmébe vette a törvényenkívülit, de ezen nem lepődött meg senki, mert Béla bá jószándékú ember volt, aki ismert olyan kifejezéseket, mint megbocsátás, empátia, türelem, ellentétben Lalival, a pocakos töritanárral, aki állítólag kifejtette, hogy ha rajta múlna, Benit kirúgatná az ország összes intézményéből, mert okos ugyan, de született bajkeverő, Bélát meg nem érti, eljátssza itt a Kőnig tanár urat, az ilyen puhány pedagógusszemlélet miatt lehetetlenül el az oktatás, halmozódik a selejt, mi lesz ezzel az országgal húsz év múlva, uram, irgalmazz nekünk.

Benit nem rúgták ki. Bocsánatot kért Béla bától, valamiért az a képzete támadt, mondta, hogy ismeretlen, ellenséges erők rontanak rá, ijedtében cselekedett. De nem akarta megütni a tanár bácsit, ő tulajdonképpen szereti is, bár nem kebelbarátja a geometriának. Szent volt a béke, Beni mégsem úszta meg. Lali bá ugyanis még tőle sem várt vehemenciával hirdetett ellene átfogó hadjáratot: az elkövetkező hónapokban orrvérzésig szívatta, feleltette, alázgatta, míg végre Beni megtört családostul, az anyja kivette a gimiből, és átíratta egy másik intézménybe. Béla bá év végén felmondott, hogy ezért-e vagy másért, soha nem derült ki.

Lali bá elégedettnek tűnt, bár az ország összes iskolájából nem sikerült eltávolítania a gyereket, de a részsikerekkel is meg kell elégedni. A következő évben egy másik problémás diákot szekált ki a suliból, mindenkinek megvan a maga missziója, Robert de Niro a Taxisofőrben a bűnözők ellen esküszik fel, pesti töritanárok pedig a rossz gyerekektől kívánják megtisztítani az oktatás világát.

Néha elképzelem Benit, ahogy territóriumán, a csipketerítők, a porcelánok, a festmények és a könyvek társaságában üldögél. Valahol az emlékeimben önmagával beszélget, lóbálja cingár karját, végighúzza az ujját a vécéablak hamus peremén. Csak reménykedni tudok benne, hogy a világ egyik szegletében híres költő vált belőle. Két év múlva leérettségiztem, Lali bá pedig akkor lett a suli igazgatója.

Olvass a galériában olyan hírességekről, akik nem fejezték be az iskolát!