Amiatt aggódtak, hogy ez a szemlélet alattomosan beépül csemetéjük világlátásába.

Tudod, ez az a rajzfilm, amit a négytagú röficsalád mókás hétköznapjai és esendő-szimpatikus szereplői miatt szeretünk. A szóban forgó résszel azonban akadtak problémák. A sztori szerint Mama malac tűzoltónak öltözik és részt vesz a mamik tűzoltó-gyakorlatán, miközben Papa malac a papák focicsapatával és grillezéssel tölti a délutánt. Csakhogy az angol változat szövegírói a tűzoltóra nem a semleges foglalkozásnevet (firefighter), hanem a szexistább megoldást választották (fireman).

Mi ezzel a gond? A gendernyelvészek szerint az efféle megfogalmazás a férfiakat „normának”, a nőket pedig „eltérésnek” tekinti. Noha az angolban nem létezik a kizárólag a nőnemű jelöltre utaló kifejezés, a magyarban találkozhatunk a költő/költőnő, orvos/orvosnő párokkal, amik mind azt igazolják, hogy az alapszó a férfiakra utal. És ez sajnos azt is sugalmazza, hogy a női változat kisebb teljesítményt feltételez. Nézzük meg például a hoszt/hosztesz párt – mutat rá egy online publicisztikájában Cseresnyési László nyelvész. Mit érdemel tehát az a dramaturg, akit mintha nem zavarna, hogy már egészen apró gyermekek fejében is elülteti a szexizmus csíráit?

A társadalmi nemi nyelvhasználat szakirodalmát böngészve úgy tűnik, hogy a probléma gyökerét nem feltétlenül a televíziós tartalmakban kell keresnünk. A nemek közti diszkriminatív különbségtétel olykor tudattalan, gondoljunk csak a gyerekrajzokra, vagy a szabad asszociációs gyakorlatokra! Ha egy igazgatót vagy egy családfőt kellene lerajzolni, akkor még mindig többnyire férfiakat látnánk a papíron, pedig a szó (elvileg) mindkét nemre vonatkozik. Ehhez hasonló példa a kollégák kifejezés is, ami annak ellenére, szabályos alapalak, a gyakorlatban másképp viselkedik. Ha azt mondjuk, kollégák, a férfiak mindenképpen beleértendőek, a nők meg vagy igen, vagy nem – így fogalmaz legalábbis Huszár Ágnes nyelvész egy tíz évvel ezelőtti kötetében – és sajnos a helyzet azóta aligha változott.

Huszárnak az a meglátása is érvényes, hogy bár a szexizmus elméletileg jelenthet nő- és férfiellenességet is, előbbivel sokkal gyakrabban találkozunk. Innentől kezdve pedig nagyon széles a skála, idetartozik például a fizikai bántalmazás és minden poénosnak gondolt szexista beszólás, ám mellettük az a jóindulatú megoldás is, amikor a nőkből „gyengébb nemet” csinálunk. Ha az egyik csoportot a másitól különbnek, jobbnak tüntetjük föl, az minősített szexizmus.

A Peppa malacéknál történteket– lévén gyermekeknek szánt műsorról van szó – akár bagatellizálhatnánk is. Tényleg aggódnunk kéne amiatt, hogy a négy-ötévesek mindennapjaiba belopják magukat azok a tartalmak, amelyek egy-egy semleges jelenséget inkább férfiasnak ábrázolnak, miközben semmilyen „előjelet” nem kellene kapniuk? Lehet, hogy Papa malacnak megbocsátjuk, amikor ugyanebben az epizódban azt adják a szájába, hogy „az apukák mindent tudnak a grillezésről”, legalábbis addig, amíg senki nem teszi csöndesen hozzá, hogy „és Mama malac meg nem”. De azért még megeshet, hogy ilyesfajta egy-egy mondatos narrációkkal kezdődnek azok szexista tendenciák, amikre a feminista nyelvi kritika igyekszik felhívni a figyelmünket. És a hús-vér világ egyenlőtlen társadalmi berendezkedését tekintve ez éppakkora veszélyt jelez, mint az, amikor Peppáék visítva röfögik, hogy kigyulladt a grillsütő.