Steiner Kristóf: A közösségi média tudathasadása
– Hát ez szenzációs. Tartsuk a kapcsolatot, és ugorjatok át a szigetünkre nyáron – szuper lenne egy vegán pop-up vacsora az éttermünkben.
mondta a görög lány, akivel egy athéni étteremben akadtam össze. – „Végre – gondoltam magamban – valaki nem a nemlétező telefonszámomat kéri el.” Meggyőződésem ugyanis, hogy a kreatív profik világában egy Insta-platform csere még a mailcímnél is hatékonyabb. Telefonálni gyűlölök, üzengetni egymásnak Instán is lehet – ráadásul így nem kell rettegnem, hogy országok közt utazgatva elvesztem a SIM-kártyám. Számomra az Instagram sokkal relevánsabb bármelyik „telefonkönyvnél”, és természetesen az internet vesztőhelyének számító Facebooknál is, amely nekem szintén elsősorban munkaeszköz és blogplatform, de azért néha ott ragadok csodálkozni, hogy hogyan változott szociális médiumból mérges gyűlölködők és propagandacsatározásainak elsőszámú helyszínévé.
Ha visszaemlékszem a magyar iWiW térhódítására, ha felidézem a MySpace-érát, vagy a Tumblr-korszakot, egyértelműen feltűnik, milyen gigantikus változások mennek végbe egy-egy közösségi oldalon, és hogyan olcsósítja, érdekteleníti és érdemteleníti el az egyébként végtelen lehetőséggel kecsegtető rendszereket, amikor berobban a felületre a kontrollálhatatlan tömeg. Az iWiW néhány év leforgása alatt változott ismerőskereső oldalból zaklatások helyszínévé, a MySpace-ben pont az volt a jó, hogy réteg-műfaj volt, ám miután tömegmédium lett, értelmét veszítette, a Tumblr pedig tök jó volt, amíg nem lett féltékeny az Insta és a Facebook sikerére és variálta át a működését – ezzel személyiségi krízisbe zuhanva, átalakulva egy tökéletesen érdektelen platformmá, ami leginkább semmire se jó.
Hogy mi lesz a TikTokkal, Snapchattel, Pinteresttel és társaival, csak az idő mutatja meg majd, de a nagy testvérek bukása után sok jóra nem számíthatnak – az egyetlen, aki tartja magát a közösségi médiumok kollektív leépülésének szemétdombján, az a már korábban emlegetett Instagram. Igaz, itt is összeomolhat a kártyavár, ha a professzionális használat és a kreatív kalandozás rovására mennek a trendek. Mint például a „bekövetlek-kikövetlek-bekövetlek-kikövetlek” mánia, amelyet Insta „szakértők” remek stratégiának tartanak arra, hogy felkeltsük a követőink figyelmét. Minden egyes bekövetésnek örül a felhasználó – így talán rápillant a friss követő oldalára. Ha mégsem, sebaj – majd legközelebb, a következő bekövetésnél. Hasonlóan kétes értékű rendszert támogatnak a hamis követőket árusító „szakértők” is – ezek a (talán) számokat tekintve effektív, ám az eredetiséget és igaziságot csírájában elfojtó módszerek lesznek a hibásak azért, ha egy napon az Instát is eltemetjük.
Az sem segít a dolgon, hogy sokan – gyakran a személyes, közeli ismerőseink is – remegve szenvednek tőle, ha valaki más élete túlságosan jól néz ki. És büntetésből, amiért jól megy a meló, boldog a család, vagy szép a kert, kikövetnek, mondván „XY hamis értékeket közvetít”, „biztosan nem ilyen az élete valójában”, vagy „lehangol, ha folyton mások boldog fotóit nézegetem”.
Nem hiszek benne, hogy egy inspiráló ember, aki többet tesz le az asztalra, mint én, anti-példakép kéne, hogy legyen, csak azért mert emlékeztet rá: a siker kapuja előttem is nyitva áll, ha az oda felé vezető úton nem mások vélt vagy valós eredményeihez mérem önmagam, hanem saját magamra koncentrálok.
Nem kötelező többtízezer követőt begyűjteni, de ne haragudjunk már azokra, akiknek összejött. Nem muszáj hashtageket használni, de leírni valakit azért, mert ő megteszi, sokkal nagyobb marhaság, mint a hashtag használat. Egyáltalán nem előírás minden ismerős minden képéhez szívecskét biggyeszteni – de szó nélkül kikövetni olyanokat, akikkel elvi síkon szupportáljuk és szeretjük egymást, pont olyan tré dolog, mint köszönés nélkül lelépni, mocskos pletykákat terjeszteni, vagy tehetetlen dühből unfriendelni valakit facebookon. Úgy szeretnék hinni benne, hogy visszafordítható ez a mélyrepülés, és az emberek egy ponton felismerik: az Instagram értünk van, ha jól használjuk, jó dolgokra. Én Instán tartom a kapcsolatot a barátaimmal és a családommal, ott csekkolom a híreket – természetesen több forrásból, hogy teljesebb képet kapjak –, ott követem, min dolgoznak kedvenc zenészeim, színészeim és művészeim, ott köszönöm meg azoknak a cégeknek, projekteknek, személyeknek a kollaborációt, akikkel együtt melózom, és ott keresek rá számomra inspiráló, hozzám hasonlóan gondolkodó új barátokra.
Ha egyszer azon kapnám magam, hogy azért vagyok az Instagramon, mert azon feszengek nap mint nap, hogy miért van másoknak több követője, mint nekem; ha ez komolyan felbőszítene, sértene, és zavarna, és úgy érezném, hogy inkább kikövetek olyanokat, akiket egyébként bírok, csak ne kelljen elviselni, hogy (látszólag) jobban megy nekik; vagy ha azt látnám, hogy végleg összeomlott a rendszer, és már szinte lehetetlen kiszűrni az értékes tartalmakat a trashtengerből, előbb mondanék búcsút a platformnak (és keresnék egy jó terapeutát), mint hogy kétségbeesetten evickéljek tovább. A „kikövetlek-bekövetlek” trükkök, a követővásárlás, a tartalomlopás nekem nem opció. Akkor már inkább kivárnám a következő nagy dobást, mert félreértés ne essék, lesz még olyan. Feltűnik, tündököl egy darabig, aztán majd azt is elcsesszük.
Addig is, próbáljuk meg észben tartani: az Instagram nem arra való, hogy politikai álláspontok, vallások, diéták elvakult térítőfelülete legyen, nem is arra, hogy a valóság fonákját bemutató műanyag életet prezentáljunk rajta, és nem is arra, hogy versenyezzünk vele. Az Instagram se több, se kevesebb, mint tökéletes terep az önkifejezésre és eszköz az önmegvalósításra, a kapcsolattartásra, és – számomra mindenekfelett – egyéni és egyedi vizuális történetek kimeríthetetlen tárháza.