Rock, történelem, rozsleves cipóban. Krakkói útibeszámoló

Borítókép: Rock, történelem, rozsleves cipóban. Krakkói útibeszámoló Forrás: Puskás Tibor
Hat és fél órát autóztunk festői tájakon, hegyeken-völgyeken, kastélyokon át, és késő este érkeztünk meg a földkerekség egyik leghangulatosabb városába, Krakkóba. Attila, a banda gitárosa rögtön és büszkén vezetett minket egy gyertyafénnyel elárasztott kocsmához, ahol sok évvel ezelőtt a hegedűst, Kornélt boronálták össze jelenlegi lengyel barátnőjével. Így kezdődött.

Apám generációja hatvan évvel ezelőtt, még a zárt határok korában fő stoppolási célpontként tekintett a már akkor is szabadabbnak és lazábbnak tekintett lengyel városra, amit életük egyik kedvenc helyszíneként emlegetnek hetven fölött is, hátuk mögött ezer nyugati metropolisszal. Nem tudok máshogy fogalmazni, Krakkó, az álmodozók városa felér egy esztétikai orgiával: minden épületnek, utcának, temetőnek, múzeumnak megvan a maga sorsa, metafizikája, történelme, arról nem is beszélve, hogy nyugtalanítóan közel van hozzá Auschwitz-Birkenau. A város ódon jelképei, emblematikus helyszínei – a Visztula szalagja, a méltóságteljesen magasodó Wawel, a gigantikus Főtér, az Óváros díszletei – a turistát más történelmi korokba, tájakra repítik vissza, a műtárgyak mind a történelem nyomait őrzik. Akárhol csapom fel a könyvet, elbájolnak a képek, s ha várospoéta lennék, halhatatlan költeményekkel hódolnék ennek a rendkívüli atmoszférának.

Forrás: Puskás Tibor
A Pilsudski-légió szobra

S hogy milyen volt a krakkói hétvégém? Hol vidám, hol melankolikus, hol dinamikus, hol pedig csodaszerű álom. Sajnos a mámor gyakran keveredett az explicit kínnal is, mivel a napok óta alattomosan lappangó betegség úgy döntött, épp akkor mereszti ki igazán a karmait, amikor a férjem koncertjén ülök egy pinceklubban.

Van az, hogy az élmény, amire vársz, máshogy sül el, mint ahogy elképzelted. Én már hetekkel ezelőtt láttam magamat, ahogy a Tegnapután zenekar új lemezének lengyelországi debütálása után boldogságtól pirosló arccal járom be a város összes zegét-zugát, felmegyek a várba, kávézom a zsidónegyedben, żureket (fehérkolbászos, rozskovászos savanyú leves) kanalazok az Óvárosban, vörösbort kortyolgatok a főtéren, bekebelezem Krakkó valódi esszenciáját, beszívom az illatát, megismerem minden arcát. Ebből többminden meg is valósult, csak sajnos a pírt nem a boldogság festette az arcomra, friss és lelkes agyvelő helyett pedig kábult – és takonnyal teli - fővel kavargattam a kávémat. Péntekre szőrén-szálán eltűnt a hangom, a köhögés menetrendszerűen tört rám minden este, naponta elhasználtam egy csomag zsepit, és még a kinti hőmérséklet is 10 fok alá süllyedt. A zegek-zugok végtelen bejárása így kábé a Kazimierz negyedre és a Főtérre korlátozódott. Néztem a szállásunk ablakából a Visztula másik partján álló lerobbant szocreál épületet, és arra gondoltam, itt még ez sem változott. A komor gondolatok közepette azzal tudtam valahogy megvigasztalni magam, hogy egyszer már jártam itt nyolc éve, még egy őzet is láttam a kihalt Birkenau közepén, aki pont a szemembe nézett. Ennél elégikusabb pillanat talán nem is akadt eddigi életemben, szóval mit akarok. A hübrisz csimborasszója, ha kétszer vágysz valamit megkapni.

Forrás: Puskás Tibor

A lakótársaim, a férjem és a többi zenész közepesen volt megrettenve az állapotomtól, de mivel hamar rájöttek, hogy vagy kitesznek az utcára megfagyni, vagy elviselik a helyzetet, nem abajgattak vele sokat. Tartottuk a távolságot – a férjemet kivéve -, érintésmentesen, az emberektől kicsit mindig elhúzódva éltem az életem. Ökölpacsiztam, nem utaztam lifttel, a Teatr Barakah-beli koncerten mindenkitől távol üldögéltem egy sarokban. Többen jelmondatokkal bíztattak, ne izgassam magam, a covid az új influenza – már ha egyáltalán arról van szó, most sem tudni - (UPDATE: azóta már produkáltam egy negatív tesztet!), azért mégsem volt egy világbajnok érzés úgy közlekedni emberek százai közt, hogy nem kapok levegőt az orromon át.

Forrás: Kraków Music

A Tegnapután progresszív, lebegős rockot játszik, a férjemék az amerikai-lengyel énekessel együtt kitaláltak hozzá egy pompázatos színpadképet füsttel, filmvetítéssel, koreografált színpadi mozgással. Érdekes módon teljesítményükkel nem voltak túl elégedettek, meghagyom, tényleg nem volt hiba nélküli produkció, na de azután, hogy a közönség egyenként ölelte őket a keblére, a férjemnek pedig még egy hajfürtöt tekergető rajongója is akadt, úgy érzem, tévedtek. A koncert tetőpontján kisebbfajta katarzison mentem keresztül, a bérkamerások Putyin kivetített fényképének láttán viszont egyszerre ugrottak oda a masinájukhoz, hogy minél előbb elfordítsák a filmről. Érdekes volt.

A Tegnapután után (ezt a béna viccet nem tudtam kihagyni) a kisszínpadon a Másfél zenekar egyik alapító tagja, Hegedüs László Bass Storm nevű projektjén sztondultunk még egy órát, szóval elárasztottuk magyar fellépőkkel a lengyel klubot.

Forrás: Kraków Music

Másnap a żurek is megvolt, ráadásul népmesébe illő cipóban tálalva, másik nagy vágyamat, a lengyel céklalevest (borscht) azonban rútul elbuktam. Béla, a basszusgitáros ugyan mindvégig nyugtatgatott, hogy ez a kaja aztán minden étteremben kapható, mégis sikerült egy olyanba ülni, ahol nem. Ettem helyette kishalakat, kicsi öröm, de ilyenkor ennyi is jól jön. Az utolsó estét a szállodai szobában töltöttem, Columbót néztem laptopról, majd fél tíz körül ájulásszerűen aludtam el. A zenekar a városban bulizott, de akkor már nem irigykedtem rájuk. Az eső hajnaltájt rázendített, ők szétáztak piálás közben, én meg édesdeden, fuldokolva aludtam egészen hajnali háromig, amíg rám nem törték az ajtót, miközben Kornél ordítva magyar népdalokat énekelt.

Forrás: Puskás Tibor

Másnap hivatalosak voltunk hozzájuk brunchra, ahonnan másfél órát késtünk, de esküszöm, nem én akartam bosszút állni. Kornél barátnője, Edyta teletöltött teával és némi ízesített lengyel vodkával, majd megkent az útra néhány döbbenetesen finom szendvicset. Az ősz bekerített minket, bágyadtan sütött a nap, majd gyűlni kezdtek a viharfelhők, lomhán mozogtak a fák a feltámadó szélben. Én alig vártam, hogy bevessem magam a kocsiba, de közben még szerettem volna nézni Kornélék erkélyét a virágokkal, mert ha nem nézhetem, az annyit jelent, hogy haza kell menni. Elment a hétvége és észre sem vettem. Így telik el az életünk, nincs is ebben semmi különös.

Az úton szinte végig némán bámultam kifelé a kocsiablakból, mint a kislány abban a régi klipben, ahol nincs szöveg, csak melankolikus elektronik dallamok – a boomerek emlékezhetnek rá, felülírta annak idején a jó zenékről alkotott elképzelésünket. A címére sajnos nem emlékszem (kommentben várom a megfejtéseket).

Mindenkinek megvan a maga Rómája, mondta Jancsó Miklós, így van ez Krakkóval is. „S negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi, az én szájamban ugyanazt jelenti."- mondá az Úr a Babits-féle Jónás könyvében. Számomra ez az a hely, ami nem tesz különbséget múlt és jelen között, ahol szétszálazhatatlanul összemosódnak apám emlékei az enyémekkel és másokéival, ahol minden egy lenyomat az irodalomból, a filmből, vagy távoli, más testben megélt időkből. Ugyanazt jelenti egy birkenaui őz, egy élettársakat összehozó kocsma, egy artrock-buli, egy zsidótemető, egy zokogó lengyel a vonaton útban Auschwitz felé (emlék), egy lengyel családot alapító bostoni emigráns, és egy évekkel ezelőtt kitántorgott magyar hegedűs, aki – mi mást – hazai népdalokat süvölt a krakkói éjszakában.

Hogyan utazz ősszel, gyerekkel? Galériánkból megtudhatod!