Borítókép: „Régen bárkit megloptam volna a drogért, ma heti egy napot ingyen segítek” –Bajcsi Norbert története Forrás: Bajcsi Norbert

„Régen bárkit megloptam volna a drogért, ma heti egy napot ingyen segítek” –Bajcsi Norbert története

Bajcsi Norbert nagyon mélyről indult, de neki sikerült, ami csak keveseknek: kivergődni a drogok mocsarából, és több nekirugaszkodással új életet kezdeni.

Nagyon nehéz gyerekkorom volt. Később is állandóan kísértett az emlék, ahogy a szüleim veszekednek, verekednek a pénz és az alkohol miatt: sokszor kellett édesanyámmal elmenekülnünk a részeg apám elől rokonokhoz, szomszédokhoz, folyton jött hozzánk a rendőrség és a mentők is, mert hol apám törte el édesanyám kezét, hol anyám zúzott szét az apám fején egy gitárt. De nem ez volt a legrosszabb, inkább az, hogy másnap mindig kibékültek, és kezdődött az egész elölről.

Szorongó kisgyerek voltam. Alsóban kiközösítettek, mert mélyszegénységben éltünk, mindig lyukas cipőt és ruhát viseltem, apámék pedig rendszeresen jelentek meg ittasan a suliban. Persze vágytam én is a boldogságra, mint minden gyerek, és amikor a szüleim végre valahára elváltak, reménykedni kezdtem benne, hogy talán most megtapasztalom.

Boldogság helyett azonban egy alkoholista, börtönviselt, gyógyszerfüggő nevelőapa érkezett, akivel újraindult minden, csak ezúttal nem az apám, hanem egy vadidegen ütötte-verte az anyámat. Akkoriban kezdődött véget nem érő meneküléssorozatom. Én voltam az a gyerek, aki legelőször ment le a játszótérre, és aki legutoljára ért haza. Sokat sportoltam, csak hogy ne kelljen otthon lennem. A magatartásom és a tanulmányi eredményeim viszont leromlottak, felsőben épp hogy nem buktam meg. Az általános iskola elvégzése után szakmunkásképzőbe kerültem, onnan már az első évben eltanácsoltak. És ezzel szépen meg is indultam a lejtőn.

A középiskoláig a délelőttjeim a suliban teltek, most viszont hirtelen rengeteg szabad órával rendelkeztem. Haza nem akartam menni, inkább odacsapódtam egy lakótelepi bandához. Idősebb srácok voltak, menőnek, lazának, jókedvűnek tűntek, akik összetartanak és összetartoznak. Valójában persze pont olyan elveszett emberek voltak, mint én. Velük éltem át az első drogos élményemet: nem tudtam, milyen lesz, de a félelemnél erősebb volt a vágy, hogy közéjük tartozzam. Igazság szerint a füvezés nem volt egy nagy élmény, de a következő alkalommal már bátrabb voltam, az extasy pedig a régen várt eufóriát is meghozta. Eltűnt a szorongás és elöntött a mámor, ráadásul mindezt az érzelemcsomagot pénzért meg lehetett vásárolni. Egyre sűrűbben és sűrűbben anyagoztam, először csak a diszkóban hétvégén, végül már minden egyes nap.

Persze egy idő után elfogyott a pénz. Szerezni kellett valahonnan, hát szereztünk. Eleinte piti bolti lopásokat követtünk el, aztán pincéket, autókat törtünk fel, vagy bicikliket kötöttünk el. 17 éves voltam, amikor kirámoltunk egy ékszerüzletet: két hét menekülés után a zsaruk elkaptak, és a fiatalkorúak börtönében találtam magamat.

Két hete voltam bent, amikor a rabtársaimat elnézve hirtelen rájöttem, hogy ezek a srácok ugyanolyanok, mint én. Ugyanaz az érdeklődésük, a családi hátterük, a szerhasználat-problémájuk. És rádöbbentem, hogy – sajnos - jó helyen vagyok, idetartozom közéjük. Szörnyű volt ezt megemészteni, de a felismerés nem változtatott rajtam, sőt, inkább rosszabb ember lettem, mint azelőtt. Egy év négy hónapot töltöttem bent, s mikor kijöttem, ott folytattam, ahol annak előtte. Ördögi körbe kerültem, megnyílt a kapu a bűnözők, dílerek, orgazdák világa előtt. Drogoztam, gyógyszereztem, bűnöztem, még az italra is rákaptam, pedig azt hittem, a gyerekkori emlékek miatt ez a szer biztosan elkerül majd. De nem így történt.

Sokszor éreztem, hogy ki kéne szállni, különben belehalok. De azt is tudtam, hogy az alvilág nem nézi jó szemmel, ha valaki faképnél hagyja. Így hát maradtam. Teltek-múltak az évek, mindenféle ügybe belekeveredtem, s bár lett időközben egy drogos párkapcsolatom, mégis börtön lett a vége. A menyasszonyom egy év után elhagyott, édesanyám se írt, nem küldött csomagot sem, a barátok sorra elfelejtettek. Eltört bennem valami. Bár a sitten is erősen anyagoztam, megfogadtam, ha egyszer kijövök, változtatni fogok az életemen.

Három év után szabadultam. Nem álltam le a drogokról, de azért próbáltam óvatosabban csinálni. Közben úgy tűnt, rám mosolyog a szerencse, ugyanis megtalált a szerelem egy jómódú lány képében. A körülményeim hirtelen megváltoztak, lett munkahelyem, leraktam a drogot, és igyekeztem szociális ivóvá válni. De nem sikerült. Hiába volt pénzem és szerelmem, a bensőmben tovább tátongott az űr, amit előbb-utóbb megint anyaggal kellett kitölteni.

Persze gyorsan lebuktam. Állandósultak a veszekedések, a feleségem pedig egy idő után nem bírta tovább, és elhagyott. Lelkileg teljesen a padlóra kerültem. Olyan vagyok, mint az apám, gondoltam kétségbeesetten, megbuktam nemcsak emberként, de férjként is. Volt egy panellakásom és valamennyi pénzem, és miután csak nem akart véget érni a magányos rémálom, lassú, módszeres önpusztításba fogtam. Nem találkoztam senkivel, hónapokig alig mozdultam ki a lakásból. Mindent eladogattam, kölcsönöket vettem fel, belevetettem magam a drogba, a piába, a szerencsejátékba.

Végül elvesztettem a lakást is, és az utcára kerültem. Három évet töltöttem odakint. Rettenetes volt. Lefogytam, a tudatom beszűkült, hallucináltam, pszichiátriára kerültem, gyógyszerekkel rendbe raktak, aztán újra utca, drog, hallucináció, pszichiátria, öt hét zárt osztály. Megint kijöttem, megint visszaestem, megint visszamentem a kórházba. De ezúttal már nem vettek fel: a nagy vasajtó egyszerűen bezárult az orrom előtt.

Teljesen ledermedtem. Csak álltam ott, lepergett előttem az életem, és arra gondoltam, hogy végleg kifogytam az ötletekből. Nincs kiút. A világ legutolsó emberének éreztem magam, olyannak, akit még a zárt osztályra se vesznek fel. És ekkor, ebben a pillanatban kijött egy nővér az ajtón, a kezembe nyomott egy címet, és ezzel a gesztussal örökre megváltozott az életem.

Elmentem a címen található szervezethez, ahol rögtön egy olyan srácba botlottam, akit gyerekkoromból ismertem, és akinek ugyanolyan élete volt, mint nekem. Akkor már öt éve józanul élt, és segítőként dolgozott. Életemben először megláttam a kiutat: ha neki sikerült, akkor nekem is összejöhet. Isteni csoda volt, hogy váratlanul lerövidült a várólista, és már egy hét múlva elküldtek rehabilitációra a ráckeresztúri Magyar Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Missziójába. Vonattal mentem, de útközben inamba szállt a bátorságom, és majdnem leszálltam Baracskánál. Szerencsére intő gondolat volt, hogy ebben a városban van egy börtön. Úgyhogy maradtam a helyemen.

A rehabot úgy képzeltem el, mint a sittet, és meglepődtem, mennyire más. Mindenki nagyon kedvesen viselkedett, ölelgettek, bíztattak, és akkor ébredtem rá, hogy az elmúlt három évben senki egyetlen jó szót sem szólt hozzám. Az elvonási tünetek miatt borzalmas volt az első két hét, még a hajléktalanlétnél is gyűlöletesebb, de nem adtam fel. Az tartotta bennem a lelket, amikor a többiek elmesélték, hogy ők is átestek ezen, mégis biztonsággal épülnek felfelé.

Néhány hét múlva túl voltam a nehezén. Két-három hónapja éltem ott, amikor az egyik Bibliaórán megtértem: hinni kezdtem benne, hogy Isten egész életemben velem volt, vigyázott rám, és végül megmentett. 15 hónapot töltöttem a rehabon, utána mindenki azt tanácsolta, hogy nagy ívben kerüljem el a környéket, ahol korábban éltem. Hallgattam rájuk. Új életet kezdtem a fővárosban: támogatott lakhatási rendszerbe kerültem, színjózan maradtam, lett munkahelyem, és továbbra is jártam egyéni konzultációkra, csoportterápiára. Közben rájöttem, hogy nemcsak rajtam segíthetnek, de én is képes vagyok másoknak segíteni. Sokáig halogattam a változást az életemben, de amikor képes lettem rá, új világ kezdődött, és ezt a hitet, erőt másoknak is át tudom adni.

Ma már a gyülekezetben megismert párommal készülünk az esküvőnkre. Sok felkérést kapok tévéktől, rádióktól, egy monodráma is készült az életemből, aminek a vírushelyzet után a Koma Bázison lesz a bemutatója, tavasszal pedig megjelenik az önéletrajzi könyvem. Munka mellett önkénteskedem a Válaszút Missziónál: régen bárkit megloptam volna a drogért, ma heti egy napot ingyen segítek. A civil munkahelyem szintén egy áldás, nagy álmom volt, hogy olyan embereknek adjak munkát, akik kijöttek a rehabról vagy a hajléktalanszállóról, és nyitottak a változásra. Az építőipari főnökömmel közösen meg is valósítottuk a projektet.

Azt hiszem, a legnagyobb dolgot Istentől kaptam. Szörnyű gyerekkorom volt, sorozatosan hoztam rossz döntéseket, ma viszont boldog, nyugodt, teljes életem van, pontosan olyan, amilyenre gyerekkoromban vágytam. És ezért mindennap hálát adok.

Galériánkban 7+1 sztárt mutatunk, akik sosem isznak alkoholt