Mióta kuporgott a padon? Talán százezer éve. Az égen vándorló felhőket bámulta és a gyerekkorán gondolkodott. Afféle banális hülyeségeken, amikor a szomszéd építkezésnél a Petivel átszaladtak egy korhadt deszkán a Völgy fölött, ahogy ők hívták a mélységet, mert a deszka a harmadik emeletnél ívelt át. Az anyján, aki felszedte a szemetet még az utcán is. A nevelőapján, aki mindig a pártját fogta, akkor is, ha nem volt igaza, így akarta megszerettetni magát. Rakta egymás után a gondolatokat, mint pontokat a közepes író a mondat végén, húzta az időt a töprengéssel, aztán a gondolatok közti határvonalak elpacsmagolódtak, nyúlós masszaként kenődött szét a padon a sokféle érzelem, emlék, asszociáció.

Mire észbe kapott, beesteledett. A pad csíkosra vágta a fenekét. Nagyot sóhajtott, felállt és elindult hazafelé. Elbámészkodtam az időt, győzködte magát, nem tehetek róla. Az idő már csak ilyen, sokszor megesik, hogy elbámészkodják. Majd legközelebb. Holnap is lesz nap. Sőt holnapután is. Nem dől össze a világ, ha később mondja el. Ez már úgyis kereken három éve tart, néhány napon nem múlik semmi. Kicsit jobban összeszedi magát. Talán többet gyakorol. Lehet, hogy a tükör előtt kéne, mint egy rossz színésznek. Látni a saját arcát, amikor kimondja. Elment egy kirakat előtt, megállt, futólag belenézett az üvegbe. Valami antik üzlet lehetett, a csúf porcelánlányka, festett szarvas, csipketerítők, színes teáskészlet mellett visszatükröződött hosszú, sovány képe. Meleg vagyok, formázta a bűvös szavakat a szájával, de szörnyen nevetségesen festett, egy férfi jött mögötte, furcsán nézett rá, elpirult és továbbment. Már csak az hiányzik, hogy nyilvánosan beszélgessek magammal, gondolta, ki is írnám magam a normálisok közül – bár ez bizonyos értelemben már korábban megtörtént.

Hűvösre fordult, vacogva zsebre vágta a kezét. Belemart az aggodalom. Most mit mondjon? J. nevetni fog, ha előáll a kifogással, hogy elábrándozta az időt, ha meg nekiáll arról filozofálni, hogy az idő már csak ilyen, elszomorodik, vagy ami rosszabb, veszekedésre hergeli vele.

Az ő anyja a mániákus pedantériájával, a szigorú ránccal a homloka fölött, a nevelőapja iránt érzett friss gyászával teljesen más tészta. Persze nem rossz ember, szereti őt, és egy idő után biztosan elfogadná, de az a pillanat, amikor elmondja, és a pillanatot követő pillanatok, a következő negyed- fél- és háromnegyed óra, amíg megérti és felfogja és kérdez és hallgat, és esetleg kicsordul egy könny a szeméből, na, akkor ő biztosan nem szeretne jelen lenni.

Nevetséges, gondolta önmagáról. Félek az anyámtól, félek J.-től, egy felvonulásra nem merek kimenni, miközben a heteró kollégáim harciasan menetelnek szivárvány zászlóval a kezükben, hát nem vagyok szánalmasan gyáva? De igen. Furcsa, hogy J. engem szeret. De hát nem pont itt van a titok nyitja? Meg akar menteni, be akar avatni, fel akar szabadítani, azt akarja, hogy én is olyan lezser nyugalommal vállaljam magam, ahogy ő, nem érti, hogy a vidék az más, anyám az más, mennyire más úgy felnőni, hogy a melegségre úgy gondolunk, mint valami egzotikus, furcsa dologra, virágozzék csak nyugodtan, de minél távolabb tőlünk.

Kinek, minek van értéke mostanában a Kárpátok alatt? A magafajtának biztosan nem. Máshol jobb lenne. Szerette a közös tervezgetéseket, a térkép fölé hajlásokat, Amszterdam vagy Barcelona, ott nincs szigorú ráncú anya, nincs állami uszítás, villamoson bámuló családharcos, ott még ő is önmaga lehetne. Talán ez a jövő. De még nem most. Szeret itt élni, Budapest mégiscsak izgalmas, független hely, és amíg nem hoznak törvényt ellenük, amíg szabadon gyülekezhetnek, parádézhatnak, megfoghatják egymás kezét az utcán, addig ő is meghúzhatja magát a bátrabbak árnyékában, élhet csendben és titokban J.-vel, és az anyjának se kell elmondania, ráér, majd egy alkalmasabb napon, alkalmasabb lelkiállapotban.

Homályosan érezte, hogy anomália akadt a gondolatmenetbe, de nem hagyta, hogy felfedje magát és előbújjon a sötétből. Vett egy sajtos bourekast a ház melletti pékségben, és az egészet a szájába tömte.