Borítókép: Pedagógusnapi önköszöntő – egy tanár keserű szavaival Forrás: Puskás Tibor

Pedagógusnapi önköszöntő – egy tanár keserű szavaival

Szép nyári nap köszöntött ránk, ráadásul ma van a pedagógusnap is. Ünnep, oly szép. Vajon hogyan töltöm én ezt a széles körben megbecsült, pirosbetűs hétvégét?

Korán eldöntöttem már, hogy nem nézem majd a híreket, nem olvasok újságot, unalomból sem pillantok rá a kommentekre. Verőfényes időszakát éli a kollektív-virtuális hobbianalízis, vírushoz, háborúhoz és pedagógiához mindenki ért, én meg véletlenül sem szeretnék belefutni sem a NER-hatalmasok paternalista, köszöntésnek álcázott gyomrosaiba, sem az internet önjelölt megmondóembereinek vagdalkozásába. A napi szinten tematizált és repetitívvé tett gyalázkodásba. Az átkokba és sirámokba. A sötétség feneketlen dögkútjába. Még a kedvesen megértő, de alapvetően közönyös tömegtől is távol tartanám magam.

Ma nem érdekel az az ember, aki szerint egy tűzoltónak elég az adrenalinlöket, a tanárnak meg a hivatástudat. Aki szerint minden pedagógus fogja be a lepcsest, mert négykor hazamehet, és ott van neki az egész nyár. (Megragadom az alkalmat, hogy legalább zárójelben helyretegyem: NEM. Nincs ott.)

Ma nem érdekel, aki szerint minden a legtökéletesebb rendben van, a gépezet olajozottan zötyög, és egyetemi hallgatók százezrei rázzák a rácsot, mert ők mindenképpen tanárok akarnak lenni.

Nem érdekel az sem, aki a gyanakvást elaltatandó és a reményt felszítandó először béremelést lenget be, aztán a kiütéses győzelem után sebesen visszavonja, mert a kormánynak, szegénynek, igazán megérthetnénk, mi kétszázezret kereső, diplomákkal együtt is butus halandók, nincs most erre elég pénze.

Nem érdekel a disztópikus merengésekbe tévedt, gyerekekkel „veszkődő” pedagógusokat vizionáló honatya, akinek vaserkölcstől duzzadó szózatai egymás után bunkózzák le az olyan elfajzott népeket, mint amilyen például a tanártársadalom.

Még az az alkomornyik is hidegen hagy, aki időben felismerte, kinek nem osztanak errefelé lapot, s hálát ad az égnek, amiért nem ment tanárnak, mert akkor röhejes fizetésből kellene megélnie. Aki a magyar politika Órarugógerincű Felpattanójaként szorgalmasabban ír alá a kormány szívének kedves törvényeket, mint szépemlékű elődje. (A sztrájk ellehetetlenítésére gondolok.)

Nem érdekel a 2024-ben támadó új magyar érettségi, amivel ismét keresztbe tesznek a - nem csak, de főként hátrányosabb helyzetű - gyerekeknek, és aminek kijövetelekor gondolkodtam el a rendszerszintű nyafogáson túl igazán komolyan, hogy befejezem.

Nem érdekel a tanáronkénti ezerforintos jutalom, amivel az egyik tankerület megtámogatta a pedagógusnapi bulikát.

Nem érdekel az a guru sem, aki gyöngybetűkkel aláz, és egy negyedikes által felrajzolt tulipán mellől küldi áldását. Talán arra gondolhatott, ha már testi táplálékunkra nem futja, legalább gondoskodik a lelki fröccsről.

Előre remeg a gyomrom, de akkor sem érdekel, milyen pedagógusnapi köszöntőt küld idén a belügyminiszter – sokkal rosszabb, mint az elődjéé, úgysem lehet. (Azóta M. Zoltántól megkaptuk.)

Nem érdekel az utókor, ami gondolatban előre felavatja dicső vezetőink lovasszobrát, és buzgóbban osztja ki a tanárokat a közösségi szájtokon, mint ahogy a NER betonszilárd bázisai kiépültek.

Magasról teszek mindenkire, aki szerint az iskolákból nem a kis létszámú tanulócsoport, nem a technikai felszereltség, nem a tanulásmódszertanok korszerűsítése, a tananyag, az érettségi rendszer és a tanári szerep átgondolása, és semmiképp nem a tisztességes (nem multis! csak tisztességes!) bérek hiányoznak, hanem a rend és a fegyelem. Teszek arra, aki hótfeleslegesnek tartja a konstruktív, érdemi vitákat, mert felfelé az van, hogy parancs, értettem, lefelé meg úgyis ő mondja meg, mi van és mi lesz ebben az országban. Hogy ki minősül apának és anyának, hogy ki nyeri meg a tendereket, ki vesz ki háromszázmilliós osztalékot, kinek nyújtják át a pénzt sutyiban az asztal alatt, kinek kell kihúzni mielőbb a vélt vagy valós méregfogát.

Én ezekkel az emberekkel ellentétben bejárok az iskolába. Nem, nem egy méregdrága magánsuliba, ahova valószínűsíthetően ők íratták be a gyereket. Csak egy sima közintézménybe. Én szembesülök azzal, mi van ott, pedig részmunkaidősként még egészen megkímélt állapotban vagyok. Sehol nem látni ennyi muszáj Herkulest.

Látom a munka mennyiségét, az életkorokat, az energiaszintet, a nyugdíjig vágott centiket. Számolgatom, tippelgetem, hányan mondanak fel szeptemberben.

Hallgatom, kinek mennyire van elege. Mi – meg a tanítványaink – veszkődünk, hogy újraidézzem a klasszikust, a hiányos technikával, aminek régesrég fullpöpecnek kellene lennie.

Én beszélek telefonon azzal a kollégával, aki érdekes módon nem négykor tette le a lantot, hanem este tízkor javított dolgozatokat. Az én fülemen hatol be, hogy nem mer sztrájkolni, mert fél, hogy elveszti az állását, vagy csak nem tud, mert miből ad enni a gyereknek. Hogy a 150 ezret kereső pályakezdő inkább elmegy egy multihoz, mert nem tudja kifizetni az albérletet másodmagával sem. Hogy kinek hány másodállásra, extra tanítványra lenne szüksége. Én hallom, hogy évtizedek óta a pályán lévő, többdiplomás kollégámnak hónap végén kölcsön kell kérnie, mert elfogyott a számlájáról a pénz.

Én már nem tudom, hogy másoknak az oktatás tájéka mit jelent. Tervezik-e tovább művelni, ápolni, vagy eltakarják, esetleg elhagyják végleg. Hogy létezik-e még olyan, hogy szakmai öntudat, vagy nem vagyunk szabadabbak egy óraműlovagnál, felhúznak minket és járunk, tesszük, amit mondanak nekünk. De ma mindezek engem nem érdekelnek. Ma körbekerítem magam "Leszarom" feliratú szalagokkal, és bekucorodok a magánéletbe kertet művelgetni. Elücsörgök a vattával kipárnázott, otthonos félhomályban. Ma mégiscsak pedagógusnap van. Legalább ma megtehetem.

Nézz a galériában híres filmeket, amik az iskolában játszódnak!