– Az Örökbe fogadok egy ovit! mozgalom egyedülálló módon képez hidat a támogatottak és a támogatók között, ami mindkét félnek segítséget jelent. Mesélj, mi adta az ötletet ehhez!

– Már eleve abban is különleges a mozgalom, hogy az önsegítés oldaláról pattant ki az egész. A saját élethelyzetemből fakadó nehézség indított el ezen az úton 2019-ben, ugyanis ott álltam a lakásunk közepén, és betemettek a gyerekek cuccai. Éppen évszakváltásban voltunk, pakolásztam ide-oda, jó pár dolgot elajándékoztam ismerősöknek, de az eladásban sosem voltam ügyes, és időm sem nagyon volt, így csak gyűlt a sok holmi. Aztán rábukkantam egy hátrányos helyzetű óvodára, ahol kincs lehetett, ami számomra egyre nagyobb teher volt. Ez volt az első aha-élmény, a második pedig akkor jött, amikor ráeszméltem, hogy futárszolgálattal ezt a hatalmas pakkot akár már másnap 5000 forintért eljuttathatom az ország másik csücskébe, és ezzel többszáz kilométeres utat spórolhatok meg. Ezt a nagy felismerést nem tudtam magamban tartani, megosztottam a környezetemmel, és ezután záporozni kezdtek a megkeresések, rengetegen szerettek volna így segíteni egy ovit.

– Kezdetben egyedül vitted az egészet, saját magad kutattad fel a halmozottan hátrányos helyzetű óvodákat, jegyezted fel, kinek mire lenne a legnagyobb szüksége, kötötted össze a támogatókat az intézményekkel. De aztán olyan rohamosan növekedett a program, hogy egy év múlva megalakult az Örökbe Fogadok Egyesület…

– Igen, azt szoktam mondani, hogy egy sebesvonatra ültem fel, ami előtt folyamatosan építeni kell a sínt, és elég nehéz olyan ritmusban építeni a sínt, amennyire gyorsan halad a vonat. Hat óvodával indultunk, de aztán szembesültem vele, hogy több mint 500 hátrányos helyzetű ovi van ma Magyarországon. Egy darabig igyekeztem minden jelentkezőt én összepárosítani az adott ovival, Excel-táblázatban vezettem mindent, irányítószámokkal keltem és feküdtem. Az első médiamegjelenés hatására viszont a mozdony komolyan meg lett pakolva szénnel, hogy ennél a példánál maradjak, és akkor világossá vált, hogy szükség van az egyesületre, majd szerencsére sikerült automatizálni az egész rendszert. Nagyon naivan azt gondoltam, hogy a munkámat tudom majd mellette folytatni, mivel sokáig nem láttam magam civil szervezet vezetőjeként, én alapvetően tévés szerkesztő vagyok, mellette pedig elindítottam tartalomgyártásként az Anyamédia Kft.-t. Szándékosan kis méretben akartam tartani az egész Örökbe fogadok egy ovit! szervezeti részét, de már nem tud olyan pici lenni, mint gondoltam, így jelenleg ott tartunk, hogy a vállalkozásom helyett a családomra támaszkodom addig, amíg teljes fókusszal fel nem építem az egyesületet úgy, hogy az én állandó jelenlétem nélkül is működni tudjon. Azt a koncepciót viszont szerencsére a kezdetektől a mai napig tartani tudjuk, hogy nagyon alacsony költségen működő szervezet maradjunk, és az adományok 100%-a gyerekeknek jusson. Amikor valaki küld például 3000 forintot egy kirándulásra az ovisoknak, akkor nem visz rá a lélek, hogy abból a támogatásból levegyek működési költségre, ezért úgy sakkozunk, hogy az adó 1%-os felajánlásokból fenn tudjuk tartani a szervezetet. Ezért is fontos, hogy a mozgalom nem gyűjt, nem raktároz adományt, a szállításban nem veszünk részt, mi közvetítünk az intézmények és az örökbefogadók között.

– Hogy továbbvigyem a hasonlatodat: ahogy haladt a vasút, úgy bővült az elérhető megállók köre is, hiszen most már nemcsak óvodákat lehet támogatni rajtatok keresztül, hanem más intézményeket is. Kiket lehet örökbe fogadni jelenleg?

– Jelenleg 858 támogatható intézménnyel állunk kapcsolatban, ezeknek a nagy része óvoda, de most már a kisbabáktól kezdve a középiskolás tinikig lefedjük a gyerekek életkorát. Ahogy nőtt a támogatók száma, úgy jött az igény arra, hogy ne csak 3-7 éves korú gyerekeknek lehessen segíteni, hiszen sokan voltak, akiknél babás vagy éppen iskolai cuccok álltak feleslegesen. Így kerültek képbe a gyerekházak, amelyek olyan elmaradott településeken létrehozott intézmények, ahol napközben szakemberek fogadják a szegénységben élő 0-3 év közötti gyermekeket, édesanyjukkal együtt. Sok családnál nincs állandó fűtési lehetőség és fürdőszoba, kútról kell hordani a vizet, nem tudnak játszani a picikkel, így ezek a gyerekházak nagy segítséget jelentenek a nevelésben, a szocializációban. A tanodák viszont már az ovis kor után, a kisiskolásokat célozzák meg: a hátrányos helyzetű közösségekben délutáni pedagógiai foglalkozásokat tartanak olyan gyerekeknek, akiknél nincs otthon íróasztal, fűtés, lámpa, így nem tudnak tanulni. És vannak a gyermekotthonok, ahol felnőtt korukig élnek azok a gyerekek, akiket kiemeltek a családjukból. Ők nem feltétlen a legalapabb szükségleteikben szenvednek hiányt, bár a ruhák szinte kivétel nélkül nekik is jól jönnek, de teljesen természetes, hogy egy hátrányos helyzetű kamasz is vágyik számítógépre, okoskütyükre, Xbox-ra, mint azok, akik rendes családban nevelkednek. A palettánkról pedig nem maradhattak le az anyaotthonok sem, Az anyaotthonok olyan intézmények, ahova azok a nők „menekülhetnek”, akik terhességük miatt válságba kerültek, esetleg titkolják terhességüket, vagy kisgyermekükkel anyagi, párkapcsolati okból kénytelenek elköltözni otthonról. Az ilyen intézményekben nemcsak a gyerekeknek, hanem az anyák számára is várják az adományokat, de például a leszanált konyhai eszközök is nagy segítséget tudnak jelenteni. Nagyon széles tehát a támogathatóak spektruma, és büszke vagyok, hogy ezzel együtt a támogatók köre is gyorsan növekszik. 9000 örökbefogadónk van, de ha azt szeretnénk kiszámolni, hogy valójában hányan adományoztak az egyesületen keresztül, akkor ezt a számot tízzel vagy százzal kell megszorozni, hiszen sokszor egy regisztrált örökbefogadó a saját környezetével gyűjt és közösen juttatják el a csomagot.

– Mi az adományozás menete nálatok?

– A honlapunkon az űrlap kitöltésével lehet jelentkezni, ennek során kiválaszthatjuk a korosztályt, amelynek adakozni tudunk, illetve megadhatjuk, hogy milyen minőségben tudunk segíteni (például magánszemélyként, cégként, közösségi szerveződésben). Ezután a rendszerünk a támogatásra váró intézmények közül irányítószám alapján elküldi a legközelebbi intézmény adatlapját, közben pedig az intézmény is kap értesítést, hogy egy támogató figyelmébe ajánlottuk. Az adományozótól azt kérjük, hogy vegye fel a kapcsolatot az erre kijelölt személlyel, mielőtt csomagot küldene, mert sokszor nem is gondolnánk, mi minden lehet számukra hasznos holmi. Nekem például sokáig nem jutott eszembe elküldeni a gyerekeim bugyijait, hiába voltak jó állapotúak, de a hátrányos helyzetű ovikban nagy szükség van erre is. Egy örökbefogadónk mesélte, hogy mikor személyesen elment a támogatott oviba, feltűnt neki, hogy az egyik kisfiú egész nap sokat igazgatta a nadrágját. A végén megkérdezte az óvó nénit, mi ennek az oka, és kiderült, hogy az anyukája fehérneműje van rajta. Szóval az a tapasztalat, hogy nem tudhatjuk, mivel nyújthatjuk a legjobb segítséget. A telefonos egyeztetést már csak azért is ajánlom, mert mentálisan rengeteget ad mindkét félnek, ha beszélgetünk egy olyan pedagógussal, aki megfeszülve tesz a gyerekekért minden egyes nap. Ha pedig összeállt a pakk, a támogató el tudja dönteni, hogyan juttatja el a csomagját. A futáros megoldás a leggyakoribb, hiszen gyorsan és könnyen elérhető. Ebben mi nem közreműködünk, de küldünk egy csomagkísérőt, amit beletesznek a dobozba, és ezen egy QR-kód található, amit be tud olvasni az óvó néni, ha megkapták a csomagot, és ezután a támogató és mi is jelzést kapunk, hogy megvalósult a kapcsolódás. Az óvó nénik pedig többnyire továbbfűzik ezt, és fotókat, beszámolókat küldenek a támogatónak. Varázslatos felhők tudnak keletkezni így olyan emberek között, akik két különböző világban élnek, és enélkül sosem találkoztak volna.

– Az örökbefogadás azt jelenti, hogy rendszeres támogatóvá válunk, vagy egyszeri adományozásra is lehetőség van?

– Ezzel a megfogalmazással nem a rendszeres adományozásra szerettem volna utalni, hanem arra, hogy figyelmünkkel fogadjuk örökbe az adott gyerekközösséget, és akár másoknak is mesélünk róla. Megismerkedünk az ő élethelyzetükkel, mindennapjaikkal, a nehézségeikkel és a büszkeségeikkel is, de nem fenntartói leszünk az intézménynek. Azt szeretném elérni, hogy az emberek akkor segítsenek, amikor van mivel segíteniük, és amikor az nekik is segítséget jelent, hiszen hosszú távon ez a fenntartható. Én is negyedéves támogató vagyok, és mikor selejtezek otthon évszakváltáskor, akkor küldök csomagot. De ha valaki ritkábban vagy egyszer tud, azt is örömmel vesszük. Nincs mennyiségi megkötés sem, nincs olyan, hogy valaki túl kevés dolgot küld, sőt a kisebb csomagokat általában az intézmények is könnyebben be tudják fogadni.

– Hogyan segíthet az, aki nem tud ruhákat, játékokat, háztartási cuccokat küldeni, mégis szeretne támogatni?

– 2022 óta erre is van lehetőség, akkor ugyanis megkeresett egy cég azzal, hogy van másfél millió forint, amivel támogatni tudnának. Én pedig agyaltam, hogy szuper, de mit csináljak vele, hogyan jutassuk ezt a gyerekeknek? És ekkor született meg a Világjegy projekt, amelynek keretében a hátrányos helyzetű gyerekek kirándulására gyűjtünk. A szüleik nem tudják befizetni őket egy néhány ezer forintos kirándulásra, így nincs lehetőségük annyi élményt, tapasztalást szerezni, ami a többi gyereknek teljesen természetes. Szívmelengető látni, hogy ezt a kezdeményezést is kitörő örömmel fogadják az óvó nénik, pedig nekik nem kis kihívás kirándulni menni egy olyan közösséggel, ami még sosem járt a falu határán túl, a gyerekek többsége nem ült még járművön sem. A Világjegy projektnél gombóc fagyikban számoljuk az adományokat, egy gombóc 600 forint, amiről azt gondoljuk, hogy nem sok, de sok gombócból csodát tudunk tenni. Eddig 18 millió forintot tudtunk összegyűjteni, 2000 gyerek vehetett részt kiránduláson, amelynek során fejben és lélekben is töltekezhettek.

– A segítő szakmákban nagy a kiégés veszélye, hiszen bármennyire is pozitív a tevékenységetek, lelkileg nagyon megterhelő nap mint nap szívfacsaró sorsokkal találkozni. Van, aki pár év után abbahagyja emiatt, de olyannal is találkoztam már, aki azt vette észre magán, hogy elkezdett hozzászokni a tragikus tapasztalásokhoz, és nem rázták meg annyira, mint kezdetben. Te hogyan éled meg ezt?

– Mondanom sem kell, engem is lerántott a mélybe, amikor az óvónőkön keresztül belenéztem ezeknek a gyerekeknek az életébe. Az adatlaphoz, amit kiküldünk az örökbefogadóknak, én készítettem az interjúkat a pedagógusokkal, intézményvezetőkkel, és ennek során nagyon sok minden zúdult rám. Amikor tömegesen mesélték, hogy náluk csapból folyó vízzel az óvodakezdés előtt nem találkoztak a gyerekek, és hogy ámulatba ejti őket a villanykapcsoló meg a vécé… Számunkra ezek olyan alapvető dolgok az életben, amik eszünkbe sem jutnak, és elképesztő, hogy a mai napig vannak gyerekek Magyarországon, akiknél ez csodaszámba megy. Nem egyszer az óvónők mosnak a gyerekekre, és le is fürdetik őket, mert erre otthon nincs lehetőségük. Azóta járok terápiára, mióta az ilyen és ehhez hasonló történeteket tömegesen megtalálnak. Ahányszor kimondom ezeket, újra megélem, de sosem tudnék hozzászokni. Ahhoz nem lehet hozzászokni, hogy egy gyereknek elfagy a lába, mire beér az óvodába, mert nincs csizmája. Merthogy ez is sokszor megesik ezeken a halmozottan hátrányos helyzetű településeken, ahol kilométereket kell gyalogolniuk naponta, a téli hidegben, fagyban is vászoncipőben, mert nincs másuk. Ahogy az is, hogy sokszor a délutáni uzsonna és a másnapi reggeli között otthon nem kapnak enni – az óvónők beszámolói szerint. Aztán vannak olyan borzasztó momentumok, amelyeknél már elgondolkozom, hogy egyáltalán továbbadjam-e, nehogy az érzékenyítés helyett bántson, ilyen például az az eset, amikor egy gyermek kislábujját éjszaka megrágta egy patkány. Nem egyszer megélik az óvónők, hogy reggel anyuka beviszi a gyereket, és napközben oda jön érte valaki a gyermekvédelemtől, hogy kiemeljék a családból, és rettenetes megélnie ezt az elszakadást a gyereknek. Egyik pillanatról a másikra eltűnik az érzelmi biztonság, amit eddig ismert. Tény, hogy a mozgalom miatt sok rosszal találkozom, de a mérleg másik oldalán ott van az a rengeteg jó, amit a gyerekek segítő intézmények, az örökbefogadók által tapasztalhatok. Ebbe kapaszkodom, hogy tovább vigyen.

– Van még esetleg új cél, ötlet a fejedben, amit szeretnél megvalósítani?

– Igen, éppen most fogtunk bele a Koncertélményt mindenkinek! nevű programunkba, mellyel szeretnénk elvinni az élő zene varázsát az olyan gyermekekhez, akik eddig nem részesülhettek belőle. Kifejezetten azokat a kicsiket és nagyobbakat célozzuk meg ezzel a projekttel, akiket a Világjeggyel egyelőre nem tudtunk elvinni kirándulni, mert nagyobb létszámú intézményekhez tartoznak. Azt gondoltuk, hogy ha nem tudjuk őket kimozdítani, akkor vigyük nekik oda az ingereket és élményeket. Az élő zene pedig azért is nagyszerű, mert nemcsak boldogságot hoz a gyerekek életébe, hanem komoly fejlesztő hatással is bír, és táplálja a kitörési vágyat. Egy koncertalapot hoztunk létre a gyerekeknek, amiben maguk a gyerekzenekarok is felajánló partnerek. Ehhez az elképzelésemhez Farkasházi Rékától kaptam hatalmas lendületet, aki korábban már egy ovit is örökbe fogadott, idén nyáron pedig a Budapest Parkkal közösen a születésnapi koncertjük után több mint 1 millió forintot ajánlottak fel a koncertalaphoz. Ezt az ügyet is lehet a weboldalunkon keresztül támogatni, és bízom benne, hogy jövőre zeneszó és boldog gyermekkacaj töltheti meg a hátrányos helyzetű ovikat, ahogy ez már meg is valósulhatott négy mélyszegénységben élő gyermekközösségben.

Gondolkoztál már rajta, hogyan lehet szociálisan érzékenyíteni a gyerekeket? Az alábbi mesekönyvek segítenek ebben: