Örökbe szeretnék fogadni, ez igaz, de a Hat hét nem az én sztorim, és nem is a procedúrával szorosan összefüggő jelenetek viseltek meg leginkább. Aztán rájöttem. Ezen a filmen nemcsak örökbefogadók vagy örökbeadók zokognak majd, hanem anyák, apák, gyerekek, nagyszülők, meddők, függőséggel élők vagy függők hozzátartozói, neurotikusok, kisállatosok, bárki, aki vetélt el valaha, vagy ismert valakit, akivel hasonló történt. Azaz mindenki.

Nem titok, férjemmel reménybeli örökbefogadás előtt állunk, szorongással ültem be tehát Szakonyi Noémi Veronika számos díjat nyert filmjére, de hamar nyilvánvaló lett, hogy ami a fő cselekményszálat illeti, nem a mi történetünkről van szó. A film a vér szerinti szülő szemszögéből mesél, aki ebben az esetben egy 17 éves lány – mi a másik oldalon állunk, a kamaszkort is rég elhagytuk már. A Hat hét egy nyílt örökbefogadás története (azaz az örökbeadó és az örökbe fogadni szándékozó szülők ismerik egymást), mi csak zártban gondolkodhatunk. A készítők azonban olyan univerzálisan mesélnek nehéz élethelyzetekről és döntésekről, és olyan hitelesen rendelik a központi elemhez a köréje tapadó, azt szisztematikusan felépítő mellékszálakat, hogy az egész társadalom találva érezheti magát, a szőrösszívű kritikus pedig nem tehet mást, mint könnyes szemét törölgeti.

A 17 éves Zsófi (Román Katalin) csonka családban nőtt fel, apja nem fizet gyerektartást, anyja (Járó Zsuzsa ütős alakítása) labilis és zugivó, húgáról neki kell gondoskodnia. A sivár jelenből egyetlen kiutat ismer, a pingpongot, minden álma, hogy csapatával külföldre jusson és megszerezze az Európa Kupát. Zsófi azonban teherbe esik, majd úgy dönt, szülés után azonnal örökbe adja a kislányát egy szimpatikus házaspárnak (Balsai Móni, Mészáros András). A Hat hét azt a szűk időintervallumot jelöli, amíg még meggondolhatja magát: visszakéri-e a gyereket, vagy mindörökre lemond róla.

A szülés körülbelül a játékidő negyedénél lezajlik, utána már benne vagyunk a hat hétben, és nézhetjük, hogyan vergődik ez a kislány egy olyan infernális csapdában, ahol nincsenek jó választások. Fullasztó az atmoszféra, miközben együtt bolyongunk vele a rideg valóságban és a rémálmok kérlelhetetlen labirintusában. A szociológiai háttér a panellakással, a lakótelepi környezettel, a gyárszerű kórházzal precízen felépített, ugyanakkor szimbolikus: egy olyan ember lelkébe nyerünk bebocsátást, aki kitartó, érzékeny, nagylelkű és gondoskodó, még a körülmények sem sorvasztják el, állapotával azonban már képtelen megbirkózni. A felnőtté válás túl sokat követel meg tőle, ezért érzelmileg teljesen elszigetelődik, bezár, mint egy kagyló. Monomániásan koncentrál a sportra, az egészségét is kockára teszi, hogy elhitesse magával, nem történt semmi különös. A maszk mögött természetesen intenzív belső dráma és feszültség termelődik, de észrevenni ezt, pláne segíteni igazából senki nem tud vagy akar. Zsófi anyja inkább vodkával és férfiakkal kúrálja labilis idegeit, a gyerek apja hárítja a felelősséget, a húga kicsi, a barátnők félig gyerekek.

Magyarországon az örökbefogadás még mindig tabukkal övezett téma. A közvélemény általában az örökbefogadókra is gyanakvással tekint – jobb esetben teljesen tájékozatlan –, az örökbe adókat pedig egyenesen megvetés sújtja. Miféle szörnyeteg az, aki önként lemond a gyerekéről? A Hat hétből kiderül, mennyire nem erről van szó: felvázol egy körülmények által megbénított emberi sorsot, megmutatja, milyen az, amikor szinte szó szerint nincs menekvés. Ahogy azonban fentebb utaltam rá, a Hat hét nemcsak a kamaszlány sorsával érzékenyít el. Nem tudom, más embereknél hogy megy, de a számtalan apró elem, ami Zsófi pszichés befalazásában kulcsszerepet játszik, így vagy úgy, de minden családban ismerős. Az ember meglátja magát ebben a történetben. Annyi mindent átéltünk, vagy kénytelenek voltunk meglátni: a szemetes mögül előbányászott vodkásüveget, az elhanyagoló, tehetetlen anyát, a felelőtlen kamaszfiút, a hűtlen barátnőt, a részvétlen orvost, a szórakozóhelyen tapizó brit turistát, vagy hogy valami biztatót is mondjak: a totyogó kisgyerekét szeretettel vezető anyát. Jelenetek az életünkből. Fájdalmasan hitelesek, meghatók vagy felkavarók, és szerves részeivé válnak a dramaturgiának, nem is tehetünk mást, mint hogy rájuk ismerünk és bőgünk rajtuk.

A film szubtilis, finom hálóból szőtt felépítményében a készítők nem tolják a néző arcába a szereplők szenvedéseit, és nagy igazságokat sem rágnak a szánkba. Katartikus pillanatokkal és feledhetetlen színészekkel azonban bőven megajándékoznak minket. A Zsófit alakító Román Katalin annyira valódi, hogy önmagában elég lenne egy jó filmhez. Viszonylag keveset beszél, ha igen, akkor dacos fájdalommal löki a világba a szavakat, mintha fájnának, mint a szülés. Mozdulataiban, pillantásában, arcrezdüléseiben rejtőzik a hangsúly, gesztusai sokszor többet mondanak ezer szónál. Járó Zsuzsa és az érzékeny alakítást nyújtó Balsai Móni mellett kiemelném a kishúgot, Mesit játszó Szczaurski Lanát, aki a ruháitól és nyakláncától kezdve az összes grimaszáig annyira szívbemarkolóan hiteles, mintha most találkoztunk volna vele egy panelkonyha rögvalóságában.

A Hat hét összes metaforája a kölcsönbe kapott papagájtól a legagyizott, majd menedékként szolgáló vidámparkig arról vall, hogy a csapdába zárt lelkeken segíteni kell, és nem ítélkezni felettük. Zsófi története talán mindenkit közelebb visz ahhoz, hogy megértse a másik embert, a kamera által felkínált tükörben pedig megláthatja saját múltjának, életének eltemetett cserepeit.