– Lassan indul a fesztiválszezon. Idén melyek szervezésében veszel részt?

– Természetesen az Ördögkatlan az első számú „gyermekem”, és ahogy közeledik a nyár, ez tölti ki a napjaimat. De emellett részt veszek a Zsolnay Piknik és a Szamárfül Fesztivál szervezésében is – ezek egyre fontosabb szerepet játszanak Pécs kulturális életében. Mindegyik szívügyem, csak másként: a Katlan a szabadság és az emberközpontúság terepe, a pécsi fesztiválok pedig újfajta kihívásokat hoznak, más-más frontokon.
Idén például külön öröm, hogy a Katlan visszatér Kisharsányba is, újraéled a legendás Kovács Udvarház, és Alföldi Róbert, Náray Erika vagy épp Cserna-Szabó András is érkezik.

– Egyre nehezebb manapság fesztivált szervezni, vagy ez inkább hullámzó?

– Őszintén? Nehezebb. És nem csak a pénzügyi nehézségek, támogatások csökkenése vagy a gazdasági bizonytalanság miatt, a társadalmi légkör is megváltozott. Több a feszültség, kevesebb a türelem, akár a szervezők, akár a közönség oldaláról nézzük.
Épp ezért fontosak az olyan kezdeményezések, mint idén az Elfogadás Tere, ahol fogyatékossággal élők és épek közösen alkotnak, sportolnak, beszélgetnek. Ez tényleg reményt ad.

– A Katlan mindig hírhedt volt a szélsőséges időjárásról – pokoli hőség vagy zuhé. Hogyan lehet ezekre felkészülni?

– Egyre kevésbé számíthatunk kiszámítható időjárásra, ami külön kihívás, hiszen a Katlan főként szabadtéri fesztivál. Árnyékolás, ivóvízpontok, esőhelyszínként működő beltéri alternatívák – ezek már a rendszer részei. De mindig akad meglepetés. A kulcs a rugalmasság, a gyors reagálás, és egy jó adag humor.

– Hol helyeznéd el a Katlant a magyar, illetve az európai fesztiválpalettán?

– A Katlan sosem a „nagy számok” fesztiválja volt. Nem a sztárfellépőkről szól, hanem a találkozásokról és a közösségi élményekről. Ha el kell helyezni: alternatív, emberközpontú fesztiválként a magyar kínálatban egyedülálló.

– Milyen a kapcsolatotok a szervező falvakkal? Harmonikus vagy akadnak konfliktusok?

– A viszonyunk inkább egy házassághoz hasonlít: van benne szerelem, kompromisszum és néha feszültség is. A kulcs a kölcsönös tisztelet. Nem „lemegyünk” hozzájuk fesztivált csinálni, hanem együtt álmodunk meg valamit. És ez az álom – még ha néha csikorog is – közös marad.

– Van olyan program, amely különösen közel áll a szívedhez a Katlan eddigi történetéből? Olyan, amire szervezőként a legbüszkébb vagy?

– Igen, több is, de ha ki kell emelnem egyet, akkor a Mozartnoktürnök – Dinyés Dániel és barátai, TranzDanz című előadás egy valódi csúcspont volt számomra. Egy különleges, szinte varázslatos este született belőle, ahol zene, mozgás és tér összeolvadt, és valami egészen új minőség született. Az előadás egy templomban zajlott, mégis földöntúli élményt nyújtott. Ott tényleg megállt az idő. Dinyés Dániel muzikalitása, a táncosok testbeszéde és a közönség figyelme együtt teremtette meg azt az atmoszférát, amit ritkán lehet szavakkal visszaadni. Egyfajta tiszta, emberi találkozás volt ez: egymással, művészettel, és talán önmagunkkal is. Az ilyen pillanatok azok, amikért az ember újra meg újra nekifut a szervezésnek, akkor is, ha közben minden nehezebb lesz. És persze idén is lesznek ilyen pillanatok: például Háy János és Márkos Albert új Passió-előadása az amfiteátrumban, amit már most óriási várakozás övez.

– Van vicces vagy kínos történeted a Katlanról?

– Rengeteg! Egyszer egy fellépő teljes meggyőződéssel adta elő a darabot egy teljesen másik faluban, mert rossz térképet nézett, így a szomszéd település lakói lettek a spontán közönség. De olyan is volt, hogy egy helyi tyúk kivételes színpadi érzékkel besétált egy monodráma közepébe – ő is kapott tapsot.

– És olyan fesztivál akad-e, ahol csak nézőként voltál jelen? Tervezel ilyet?

– Nagyon vágyom rá, hogy nézőként menjek el a Művészetek Völgyébe vagy egy kisebb nemzetközi fesztiválra. A szezonban ez ritkán fér bele, de ha sikerül, nagyon élvezem, hogy végre nem nekem kell figyelni, mikor jön a fénymester…

– Melyek voltak az utóbbi idők legfontosabb színházi munkái számodra?

– Az utóbbi időszakból az Őszi álom volt számomra különösen fontos. Ez az előadás – Udvaros Dorottyával a főszerepben, Bérczes László rendezésében – olyan mélységeket ért el, ami ritka a mai színházi közegben. Egyszerre szól az elmúlásról, az emlékezésről és az emberi kapcsolatok legmélyebb rétegeiről, mégsem válik nyomasztóvá, inkább felemelő, ahogy a költészet és a valóság egymásba csúszik. Szervezőként különleges érzés, amikor egy ilyen előadás megtalálja a helyét a fesztiválon, amikor a nézők nemcsak tapsolnak a végén, hanem ülnek pár percig csendben. Akkor tudom, hogy valami igazán megszületett.

– Van véleményed a jelenlegi megosztott kulturális életről, színházi és zenei szakmáról?

– Van, de nem könnyű beszélni róla. A megosztottság nagyon is valós és fájdalmas – sokszor mesterségesen gerjesztett. A kultúra lényege a párbeszéd lenne, ehelyett túl gyakran falakat emelünk. Én abban hiszek, hogy lehet és kell hidakat építeni. A Katlan is ezt próbálja: nem oldalt választani, hanem teret adni a találkozásra. Idén például külön öröm, hogy a Budapest Bár Törőcsik Mari előtt tiszteleg egy különleges koncerttel – ez is egyfajta híd, múlt és jelen között.

Tanulmányozd át a galériában az Éva nagy fesztiválajánlóját, és keresd ki a számodra legideálisabbakat!