Múlt héten, november 25-én, a nők elleni erőszak felszámolásának világnapján az olasz parlament történelmi jelentőségű döntést hozott: ugyanis a nőgyilkosságot külön büntetőjogi kategóriává emelte, életfogytiglan büntetéssel sújtva. Alapvetően ez a lépés több szempontból is egy nagyon fontos mérföldkő, ugyanis az már önmagában nagyon ritka, hogy mind a középjobb kormány, mind pedig a középbal ellenzék is egyhangúan elfogadta a jogszabályt. Másrészt azért is volt nagyon fontos meghozni ezt a döntést, mivel egy évek óta ismétlődő, rendszerszintű problémára adott választ az adott intézkedés. Az adatok szerint Olaszországban 2024-ben 106 nőt gyilkoltak meg, és az esetek jelentős többségét partner vagy ex-partnert követte el.

Fontos azonban tisztázni, hogy a törvény tárgya nem kizárólag az áldozat neme, a jogalkotók hangsúlyozták, hogy: akkor beszélünk nőgyilkosságról, ha az elkövetés motivációja különféle hatalmi vagy diszkriminatív indítékokra vezethető vissza – gyűlöletre, dominanciára, kontrollra, vagy arra a szándékra, hogy egy nőt „női minőségében” igázzanak le. Ez a definíció pontosan arra mutat rá, amit a statisztikák sokszor elfednek: a nők elleni erőszak nem elszigetelt incidens, hanem társadalmi mintázat.

Ezentúl az olasz kormány nem pusztán büntetőjogi szigorítással válaszolt a helyzetre. A döntést szélesebb csomag kíséri: az iskolai szexuális és érzelmi nevelés bevezetésének terve, az erőszakellenes központok és menedékházak finanszírozásának megduplázása, valamint a segélyhívó rendszerek megerősítése. A cél egyértelmű: nemcsak büntetni, hanem megelőzni is a problémát, illetve már csírájában elfojtani. Az igazság az, hogy az olasz kormány kiválóan ismerte fel azt, hogy az erőszak gyökere társadalmi, és a beavatkozásnak ugyanilyen szinten kell megtörténnie.

Sajnálatos módon nem tudok amellett elmenni, hogy Magyarországon is továbbra is probléma, és több ponton is párhuzamba állítható az olasz helyzettel. A felmérések szerint a magyar nők több mint a fele élt már át valamilyen formájú bántalmazást – fizikai, lelki vagy szexuális – életében. A halálos kimenetelű esetek száma évről évre nehezebben mérhető, ennek oka az, hogy a hazai statisztikák nem különítik el a nőgyilkosságot mint önálló kategóriát, de annyi bizonyos, hogy a probléma jelen van az országban. A magyar jog jelenleg nem ismeri a nőgyilkosság külön tényállását, így az indíték – a hatalmi dominancia, a kontroll, a féltékenységből levezetett birtoklási törekvés – sokszor nem jelenik meg a jogi minősítésben, ezáltal nem is követhető pontosan nyomon, hogy évente hány eset történik. Ennek következménye nemcsak statisztikai, hanem társadalmi is: ha nem mérjük, nem nevezzük nevén, akkor nehezebben ismerjük fel, és nehezebben reagálunk rá. Nem arról van szó, hogy egy külön kategória önmagában megoldást jelentene, de fontos kiegészítő eszköz lehetne a jelenség láthatóvá tételében és a szakpolitikai döntések megalapozásában.

Azonban véleményem szerint nem is feltétlen a jogalkotás az elsődleges ebben az esetben, hanem sokkal, de sokkal nagyobb hangsúlyt kellene tenni a megelőzésre: oktatási programok, társadalmi érzékenyítés, nyílt kommunikáció, a sérültek társadalmi szintű felkarolása, illetve a férfi dominancia visszaszorítása.

A kritika nem cél, tény: a magyar ellátórendszer még nem képes minden esetben időben és hatékonyan reagálni, ezen pedig sajnálatos módon életek múlhatnak.

Az olasz példa arra hívja fel a figyelmet, hogy a nőgyilkosság nem egyszerűen a magánszféra tragédiája. A társadalom egészének felelőssége, hogyan ismeri fel, nevezi meg, és hogyan kezeli.