A magam részéről sosem tartottam helyes nevelési módszernek azt, hogy valaki megüti vagy elveri a gyerekét. Totálisan ki tudok akadni attól is, ha valaki nyilvánosan kiabál a gyerekével, vagy ami még rosszabb: mások előtt megalázza egy-egy jól időzített dorgálással, s ne adj isten, még meg is üti a szerencsétlent.

A napokban egy békésnek indult, lakberendezési áruházban tett látogatásom fajult elviselhetetlenné, amikor szemtanúja voltam egy rendkívül kiakasztó, nevelési célzatú jelenetnek.

Épp most költözünk be az új lakásunkba, így igen sokszor veszem az irányt különböző lakberendezési áruházak felé, ahol csomó elengedhetetlen dolgot vásárolok, hogy legyen mibe pakolnunk a hegyekben álló cuccainkat. Aznap épp csak hogy beugrottam még egy függönyért meg néhány díszpárnáért, amikor az emberi fülre igencsak ártalmas női visítást hallottam a fürdőszobaosztály irányából. Odakaptam a fejem és a következőket láttam:

(Anyuka valami irtózatos sipító, artikulálatlan hangon kiabál valamit a kislánynak.)

A nagyjából 5-6 éves kislány ezután egy plüssfigurát emel a magasba:

– Csak ezért mentem vissza, olyan aranyos!

– Megmondtam, hogy itt maradsz, hát mit képzelsz te? (Tovább visít, a kislánynál eltörik a mécses, de csak csendben hüppög. Ami még durvább, hogy eközben a felpaprikázott szülő kitépi a játékot a gyerek kezéből és odahajítja valamelyik polcra.)

– Nem viszünk haza még egy szart! (Itt megállt bennem az ütő, és már nem tudtam leplezni, hogy párnát vagy tudom is mit nézegetek, bámultam a gyereket.)

– De szóltam anya, hogy mindjárt jövök, de nem hallottad... – mondja a gyerek hüppögve

– Akkor meg hogy mersz lemaradni, ha nem engedtem meg?

– Nem mondtál semmit.

Itt elszakad a cérna nőnél és egy közepes erősségűt rácsap a kislány arcára.

– Nekem nem fogsz itt feleselni, most azonnal jössz és megyünk haza...

Majd elkezdi a karjánál fogva maga után vonszolni a már síró gyereket.

De vissza helyszínre!

Szerintem nem volt olyan vevő az áruházban, aki ne látta vagy legalábbis ne hallotta volna ezt a műsort. Amikor olyat látok, hogy egy szülő nem megfelelően reagál valamire, és ilyen durván „neveli” a gyerekét, őszintén szólva ökölbe szorul a kezem és legszívesebben odamennék hozzá elmagyarázni, hogy mekkora nulla a szememben. Persze nem tudhatom, hogy mi váltotta ki benne az agressziót, ahogyan azt sem, hogy amit láttam az csak egyszeri, esetleg rendszeres alkalom volt. Nincs jogom más nők, anyák, sem apák nevelési módszereit megkérdőjelezni, hiszen én sem vagyok tökéletes, minden bizonnyal én is követek majd el bőven hibákat szülői pályafutásom alatt. De úgy érzem, mindemellett kötelességem, hogy kinyilvánítsam nemtetszésemet az ilyen viselkedéssel szemben, és hogy másoknak is felhívjam a figyelmét arra, az ilyen módszerek elfogadhatatlanok.

Akkor ott az áruházban egyetlen felnőtt sem szólt közbe, ki-ki maximum az illendőség határain belül forgatta a szemét vagy rosszallón bólogatott. De talán tehettünk volna többet is, ki tudja. Mert ha nem mi, akik szintén szülők vagyunk vagy egykor azok leszünk, akkor mégis kicsoda lépjen fel?