A világ érezteti velem, hogy csapnivaló nő vagyok. Íme, a helyzetem: vonzó, többé-kevésbé jó alakú nőnemű lény vagyok a 30-as éveim közepén. Kiskorú gyerekeim vannak, akik számára dadát és bébiszittereket alkalmazok. Van takarítónőm is, aki havonta kétszer jön. A férjemnek jó állása van, s ennek köszönhetően a magas jövedelmű társadalmi osztályba tartozunk. Amerika egyik legirigyeltebb irányítószáma a mienk. Nem dolgozom. Nem is akarok dolgozni. Miért érzem hát folyton úgy, hogy meg kell védenem magam a döntéseim miatt?

A társadalomnak megvannak a maga címkéi a hozzám hasonló nők számára: Hamupipőke, rossz feminista, hozományvadász, ingyenélő szuka. Amikor kijött az a könyv – a Park Avenue-i feleségekről –, egyik barátnőm azon poénkodott, hogy rólam íródott. Az egyetemen találkoztam a férjemmel, akinek a személyleírása pontosan egyezett azzal a típussal, amit mindig is akartam férjemnek: gazdag, ambiciózus, jó családból származó stb. Nem nőttem fel nagy álmokkal, én csak férjet akartam és gyerekeket. Úgyhogy elvégeztem az egyetemet, férjhez mentem és gyerekeket szültem. Úgy érzem, mindent elértem, amire vágytam.

De most úgy érzem, hogy ha nem vagyok 100 százalékosan boldog a házasságomban, ha nem tesz boldoggá, hogy "csak egy anyuka" vagyok, akkor hálátlan vagyok, egy csődtömeg. Szeretnék jelen lenni a gyerekeim életében, de szeretnék én-időt is. El kell mennem az edzőterembe ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben. El kell mennem fodrászhoz, manikűröshöz is olykor, hogy ne érezzem elhanyagoltnak magam.

Találhatnék munkát, de az nem tenne boldoggá. Semmi kedvem végigjárni a szamárlétrát, kitenni a lelkem valakiért, aki nem értékeli a munkámat, csinálni valamit, ami miatt minden héten csak a pénteket várom. Otthon ülő anyukának lenni deprimáló, azt gondolod? Nos, minden reggel 6-kor felkelni azért, hogy felíveljen a karriered, hogy a 40-es éveidre ki se láss a szorongásból és folyamatosan nőgyűlölettel és az egyenlő fizetés hiányával kelljen szembenézned – ez az, ami deprimáló, szerintem. Bármennyit is keresnék a munkámmal, még inkább kell majd dadát fizetnünk, aki teljes állásban vigyázhatna a gyerekekre. Anyagilag nem lenne értelme.

Ahhoz képest, amit a nőknek a világ szerint csinálniuk kellene: dolgozni a karrierjükön, gondját viselni a gyerekeiknek, boldog kapcsolatban élni – nos, ehhez képest én valóban nem csinálok semmit. De pontosan tisztában vagyok vele, ha a barátnőim némelyike megengedhetné magának, hogy ne dolgozzon tovább, akkor megtenné. Ezért az ítélkezést nemcsak felületesnek találom, hanem féltékenységet is érzek megbújni mögötte.

Mi történne, ha elválnék a férjemtől?

Sokan kérdezik ezt. Mi lesz, ha beleszeret valakibe? Mi lesz, ha elhagy téged? Egy pillanat: miért nyilvánvaló, hogy ő hagy el engem? Miért feltételezik az emberek, hogy az, hogy te vagy a gyerekekkel, kiszolgáltat téged valaki más kényének-kedvének – és persze ugyanígy a csapongó szexuális étvágyának is? Attól, hogy úgy döntöttem: otthon maradok és főállású anya leszek, nem leszek kevesebb, mint a férjem vagy más nők.

Az az érzésem, hogy a mai nők hamis kettős elvárások áldozatai: vagy minden téren 100 százalákosan teljesítenek (sikeres karrier, házasság, gyerekek) vagy úgy döntenek, hogy "csak egy anya" lesznek, de akkor lemondanak a karrierről, az identitásról, magulról. Az emberek nem veszik észre, hogy nem minden nő Sheryl Sandberg. Én sosem tudnám teljes gőzzel belevetni magam, milliókat termelni, bestsellereket írni. Valószínűleg elgyötört lennék, megviselt és csak kis mértékben sikeres. És főleg nem lennék vagyonos. Ehelyett a főállású anyaságot választottam. Azt választottam, hogy a napjaim lassan teljenek, tele apró luxusokkal. Azt választottam, hogy a bébiszitterre hagyjam a gyerekeimet és ráérős randikat csapjak a férjemmel. Tudom, hogy más nők nem feltétlenül választhatják ezt az életet – nekik muszáj dolgozniuk… Én nem érzek bűntudatot az életem miatt, a döntésem miatt. Félreértés ne essék: magamért hoztam ezt a döntést.