Néha úgy érzem, már csak biodíszlet vagyok a saját családomban

Borítókép: Néha úgy érzem, már csak biodíszlet vagyok a saját családomban Forrás: Getty Images
Amikor a napok unalmasan ismétlik önmagukat és a család összes tagja önjáró, valahogy az ember azt érzi nincs is nagyobb szerepe otthon, mint a biodíszlet feladatának betöltése. Seufert-Szántó Orsi írása egy elképzelt reggelről.

Becsapta. Megint becsapta az ajtót. Persze nem azért, mert mérges, hanem mert az anyag tágul és zsugorodik -ahogy a nyár múlását csak a fém tudja ilyen precízen tudtunkra adni- és a szerkezet a zárhoz nem jól illeszkedik. De akkor is becsapta az ajtót, és csak a hangos ’báng’ tölti ki kelletlenül a csendet. Pedig ezerszer elmondtam neki, hogy emelje, majd húzza határozottan. De nem hallja meg. Illetve lehet meghallotta már egyszer-kétszer, de csak olyan kereplőszerű, csöndkitöltő anyai intelemnek tűnhettem ezzel a kéréssel. Ilyenkor persze gyakran úgy érzem, mintha csak a falnak beszélnék.

Maradok én, az üres konyha és a munkába siető férjem. Ő valahol a fürdő és a hálószoba között ingázik. Hallani, ahogy idegesen keres valamit. A nyakkendőjét. Pedig egyik kikészített darab se költözött el a szobainas fa akasztójáról.

„Akkor most lelépünk, hadd okozzunk reggel egy kis galibát!”

–mondhatnák, de nem mondják, hisz ők csak nyakkendők.

Én persze láttam, hogy letette őket és tudom, hogy ott lógnak ugyanúgy a nadrágja mellett, mint ahogy tegnap este is. Lehet rádobta a pizsamáját, ezért nem látja most őket.

Hol van a csíkos nyakkendőm? –már kérdezi is.

Ott, ahová tegnap tetted –mondom neki házastársi pimaszsággal, miközben a konyhai romokat kezdem eltakarítani.

A gyerek által hagyott romokat, aki júliusban lett 16 éves. Nem is akarok a szülinapi hétvégéjére visszagondolni, mert akkor annyit izgultam érte a hajnali hazaérkezéséig, mint még soha. Nagy tini már, az a klasszikus távirat típus: gyorsan jön, aztán megy is. Alig látni itthon. Puszit már évek óta nem kapok tőle és nem is adhatok neki. Ciki. Meg hát nem is engem akar puszilgatni, hanem a Miát. Érthető persze ez is.

Az arcomhoz emelem a kezemet és megérintem ott, ahol utoljára simított meg az én Kisfiam. Olyan lázas volt akkor éjjel, hogy levetve minden tinédzser attitűdöt, visszaváltozott azzá a kicsi gyerekké, aki még bújt, nagyokat ölelt, hosszú, szándékosan elnyújtott puszikat adott. Azt mondta, azon a lázálmokkal teli éjszakán, hogy jó, hogy ott vagyok.

Jó, hogy vagy nekem!

Ezt a mondatát őrzöm magamban azóta és idézem fel hangosan legbelül, amikor már csak a kabátját látom átsuhanni az előszobán, amikor már csak a neki kikészített szendvicsnek a lerágott héját, és a két szem meghagyott szőlőt látom a tányérján.

Kiröpül minden gyerek. Mindnek ez a feladata, nekünk meg az, hogy ezt megnyugvással könyveljük. De rohadt nehéz. Nagyon nehezen tudom elfogadni, hogy már nincs és vele már rám sincs szükség.

Azt a kapcsolót, amit a hasamban érzett első rúgáskor benyomott, most már nem nyomogatja. Nem kell kikészíteni, elhozni, felvenni, kitenni, leszedni, szólni.

Önjáró a gyerekem, így önjáró a családom. Benne a férjem is, aki láthatóan sikerrel járt a nyakkendő keresésben, mert a csíkok már vidáman szaladgálnak a mellkasán.

„Megyek. Jó. Mikor jössz? Nem tudom. De ne felejtsd el. Jó. Hívlak. Ok. Szia. Szia”

A megszokott verbális ritruálénk. Hétfőn, kedden, szerdán, minden nap. Ugyanúgy, ahogy a meleg bunda érintése, a hideg nóziböködéssel is. Mert a megmaradt szőrös gyerekem, az örök gyerekem rám emeli azt az emberszerű meleg barna tekintetét. Szavak nélkül szól, én meg már veszem a nadrágom, hozzá a nyúzós kabátom, kezemben a póráza és megyünk. Megyünk egy újabb nap felé.

Galériánkban híres nőket mutatunk nektek a nagyvilágból, akik 50 fölött lettek édesanyák