Borítókép: Miért nem akar ma senki tanár lenni? Forrás: pixabay/Stefan Meller

Miért nem akar ma senki tanár lenni?

Az utóbbi időben sokat foglalkoztunk iskolával és tanárokkal. Sok mindenről kérdezősködtünk. Egyszer csak az egyik iskolaigazgató – pardon! Intézményvezető – visszakérdezett: „Arról mikor fognak írni, hogy ma már szinte senki nem akar tanár lenni?” Igaza van. Tényleg, manapság már cikiszámba megy, ha valaki a tanári pályát választja hivatásul. Hogy történhetett ez?

Az online oktatás eredményezett vicces helyzeteket, ám kevésbé kellemes akkordok is megpendültek a szülők, a diákok és a tanárok lelki hangszerein. Május 10-én néhány hétre újraindul a hagyományos oktatás – már amennyire hagyományosnak és oktatásnak nevezhető ez a kis suliba járogatás. Én komolyan vettem a tanárhiány miatt nehéz helyzetben lévő iskolaigazgató kérdését, ezért megkértem néhány ismerősömet, meséljenek, szerintük miért nem akar ma senki tanár lenni. Elismerem, egyikük sem oktatásügyi, neveléspolitikai szakember. De érdekes dolgokat mondtak. Még ha keserű is a történeteikbe rejtett igazság.

Kristóf, akit Ági néni állított pályára

Hát én nem tudom, mi lett volna velem nyolcadikban, ha nincs Ági néni. (Nehéz kihúzni belőle a folytatást, de amikor megtudja, hogy én is ismertem AZT az Ági nénit, kissé felenged. Megígérem neki, hogy nem lesznek részletek. Egyedül annyi: 2011-et írunk.) Akkor otthon minden kész volt. Senki nem törődött velem. De Ági néni kétnaponta behívott magához, hogy a középiskoláról beszélgessünk. Tudta, hogy cigizek – elég keményen cigiztem már 13 évesen. Na, hát Ági néni az nem volt normális! Még meg is kínált a sajátjából! A legtöbb tanár kirúgatott volna. De ő mindenáron be akart préselni valahova. Törődött velem, na.

Asztalos vagyok egy műhelyben. Ezt csinálta. Az igaz, hogy ma is füstölök, mint a gyárkémény. Én nem tudom, miért nincsenek ma ilyen tanárok. Hogy ki akar ma tanár lenni? A nálam okosabbak azért nem, mert sose volt velük gond. Mert szerintem nem a jókból lesznek a jók.

Fruzsi, akinek nem kellett vörös nyakkendőt viselnie

Legyen a neve V.S. Olyan osztályfőnök volt, aki bármikor, bárhol nyomot hagy. Úgy rémlik, egyszerűen azért, mert beszélgetett velünk, iskolásokkal. Persze, ez régen volt. Még a nyolcvanas években. Vagy éppen azért volt különleges, mert beszélgetni lehetett vele? Pláne abban a korban…

Ráadásul – mekkora királyság volt! – nekünk nem kellett vörös nyakkendőt viselni. Csak az iskolagyűléseken (bocsánat: úttörőcsapat-gyűléseken). Menő dolog ám 13 évesen kicsit másnak lenni. Pláne abban a korban…

Egyszer hetedikben az egyik srác elhívott minket bulizni a születésnapjára. Szülei talán Törökbe’ voltak seftelni. Vagy Jugoszláviában. És a leghangosabb diszkóparti közepén csöngetnek. „A rendőrök!” – kiáltja valaki. Volt idő, mikor ezt kiáltották minden váratlan csengőszóra. De csak V.S. volt az. Hozott nekünk egy lemezt a bulira. Beadta, és már ment is. Hát a szülinaposnak hozta, de tudtuk mi, hogy a mienk, mindenkié. Nem árulom el, melyik lemez volt az. De az osztályban adtuk kézről kézre másfél éven át.

Na, ez volt a V.S. Egyszer azt mondta nekem, hogy ha nagy bajban vagy, előbb menj el a vécére sz…rni, zuhanyozz meg, majd moss fogat. Utána tudni fogod. Persze nem minden hetedikes kap életre szóló … nemtommit. De V.S. ritka szilárd ember volt.

Ironikus, hogy könnyű lehetett neki akkortájt, egyetlen rendszerrel szemben. Ki akar ma tanár lenni millió rendszer kavalkádjában? Ahhoz mennyire kell szilárdnak lenni?

Margit, pályamodell-családban született

Nagyapám állomásfőnök volt a múlt század elején. Soha nem mesélt róla, a második világháború valószínűleg megtépázta a kedvét. Látott, amit látott. Ám az csak kiderült, hogy anno, békeidőben, egy ötezres kisvárosban a vasúti tisztség komoly, megbecsült karrier volt. Jó megélhetéssel és sok felelős, szakmai, olykor nehéz emberi döntéssel tarkított pozíció.

Na, és mit gondol ma a többség a vasutasokról? Ugye! Micsoda változás! És nem a háború az oka. Kemény munka lesz, amíg a MÁV az emberek fejében visszahelyezi a mozdonyt a felsőbb polcok egyikére.

Nagyapám az életpályamodell devalválódásának – értsd: társadalmi elértéktelenedésének – történelmi felkiáltójele. Semmit nem akart, csak végezni a dolgát. Emlékszem magas homlokára, egyenes, hetven fölött is büszke tartására, hallgatag modorára.

Valahogy úgy rakom össze a képet róla, hogy átlagon felül művelt ember volt, a vasutat, az embereket szolgálta, hite szerint. Semmilyen rendszert… De kapott azért valamiféle karriert. Talán még elégedett is volt vele.

Aztán döntenie kellett lehetetlen dolgokról. Például, hogy a fegyvereket vagy a menekülteket indítja hazafelé, amikor közeledik a front. Ám vasutas házát, tisztviselői kis kuckóját, kevés vagyonát egyébként így is, úgy is lebombázzák. Túl közel van a sínekhez.

Nagyszüleim mindenüket elvesztették. Papa mégsem vállalta el egy város központi pályaudvarának főnökségét. Lement vidékre, ahol rövidesen megszüntették a vasútközlekedést. Őt pedig kényszernyugdíjazta a rendszer, amivel nem tudott együttműködni.

Szóval… Ki akar ma tanár lenni? Nekem ez jut eszembe. A nagyapám. A sikervasutas. Ő az életpályamodell. Valaha megbecsült, vészidőben döntéshozó ember. Majd félreáll, félreteszik, elmúlik. Egy kegyetlen kalkuláció állami juttatásainak kedvezményezettje. Mint a tanár ma. Kinek kell ez?

Zoltán, aki nem a tanultakból tanít

Ki akar ma tanár lenni? Rossz a kérdés. A közoktatásnak (más, korszakos meghatározással a népnevelésnek) létező történelme van. Összekapcsolódik rendszerek, ideológiák történelmével. Nem is beszélve a neveléstudomány „neveléstörténet” szakágáról. Édes istenem! Az micsoda szigorlat volt!

Tudom én, hogy létezik kommunista, monarchista, dualista, szocialista, irredenta, liberális, alternatív, porosz, fejlődéselvű, differenciált, kohéziós, kompetenciaelvű, gyermekközpontú, tudásalapú, viselkedésorientált, és még ki tudja hányféle releváns és irreleváns módszertan. Valahogy minden rendszer, minden ideológia szeretné uralni ezt a dolgot. Hogy hogyan szóljunk ahhoz a gyerekhez. Azt bezzeg sehol nem írják, hogy néha elég egy „Hellónamivan!”

Miért nem akar senki tanár lenni? Inkább az a kérdés, miért nem akarnak azok tanárok lenni, akik tényleg tudnának mondani valamit a gyerekeknek. Vagy kérdezni egy jót.

Mellékzönge

Bertalan, orvostanhallgató

Bocsánat, de írjuk át a kérdést: ki akar ma orvos lenni? Vagy inkább: milyen orvosnak lenni, milyen a magyar egészségügyben dolgozni. Szolgálat? A megbecsültség, az anyagi elismerés miatt, aki tud, külföldre húz. Ez van.

Ki akar ma tanár lenni? Magyarországon, 2021-ben? Covid idején? Kit érdekel?

Kíváncsi vagy, hogy egyesek szerint mi az a 10 új tantárgy, amit a következő 10 évben már tanítani fognak az iskolákban? Megmutatjuk a galériánkban.