Szünet előtti szuperhajtás volt a cégnél. Tudtam, hogy nemsokára kezdődik a leltározás, úgyhogy a két laptopot, amit egy nagy online munkához kaptam kölcsön, illik visszaszállítanom. Igen ám, de az autóm pont egy nappal korábban kapott defektet, és a szerelőnél pihent. A taxi nagyon drága, marad a tömegközlekedés. Nem nagy ügy, gondoltam, a munkahelyem tizenegy megállóra van a lakásomtól, hónom alá csapom a gépeket és beszállítom busszal, így lesz a legegyszerűbb.

Hőségriadó volt éppen, amikor a napfoltokat kerülgetve elbattyogtam a megállóhoz. A két laptoptáska a vállamon himbálózott. Csikorogva érkezett a busz, felszálltam, majdnem töküres volt, kényelmesen elterpeszkedtem az egyik ülésen, a gépeket pedig leraktam magam mellé a belső székre. A légkondi nem működött, a buszban megállt a forróság. Megnéztem a telefonomat, 33 fokot mutatott. Csoda, hogy ilyen napokon egyáltalán életben marad az ember.

A kánikula volt az egyik tényező, amivel nem számoltam. A másik pedig Endre. Endre a negyedik megállónál szállt fel, és a végállomás felé tartott. Ennek egyáltalán nem örültem, Endre ugyanis roppant fárasztó ember volt, aki lélegzetvétel nélkül tudott beszélni akár órákon át. Most is, miután kiörvendezte magát, amiért hosszú idő után újra láthat, belefogott egy végenincs történetbe az új szuperállást elnyerő feleségéről, és a csodálatos lányáról, aki Olaszországban ment férjhez. Megadóan hallgattam, és közben számoltam a megállókat, várva, hogy megszabadulhassak tőle.

A hőség és Endre már az elviselhetetlenség határán balanszírozott, amikor végre elértük a megváltásként ünnepelt megállót. Endre hosszan búcsúzott, a kezemet szorongatta, alig tudtam leszállni. A nap vadul tűzött az arcomba, az ajtó becsukódott, tettem három lépést, majd villámként csapott fejbe a felismerés: üres a kezem, a két méregdrága laptopot fent felejtettem a busz belső ülésén.

Az csak a filmekben van, hogy ilyenkor a hős megindul, mint az áradat, és addig veri a jármű oldalát, amíg a sofőr ki nem nyitja neki. A valóságban bénultan néztem, amint a busz elsüvít az úttesten, rajta az értékes gépekkel. Nem kapott piros lámpát, nem futott át előtte egy szabálytalan gyalogos, hogy fékeznie kelljen, nem. Elment, és ott hagyott engem a sarkon tehetetlenül, magányosan.

Az első gondolatom az volt, hogy hány százezerbe (millióba?), és mekkora presztizsvesztésbe kerül majd ez nekem, ha kiderül. A második, hogy haladéktalanul el kell érnem Endrét. Most először sajnáltam, hogy nincs meg a telefonszáma. Kapkodva előrángattam a mobilomat, megkerestem Facebookon – hála az égnek fent volt -, bejelöltem, és írtam egy gyors messengert. Ha szerencsém van, Endre közösségimédia-függő, és másodperceken belül ránéz a Facebookra, miközben még tíz megállót zötyög úticélja felé.

Nem volt szerencsém. Álltam a megállóban, mint egy rakás szerencsétlenség, öt percig, tíz percig, de Endre nem nézte meg az üzenetet.

Végül behúzódtam egy árnyékos helyre, és felhívtam a talált tárgyak osztályát. Közölték, hogy másnap érdeklődjek, mert a beérkező dolgokat először katalogizálniuk kell. Igen ám, de az ügyfélfogadás épp munkaidőben volt, nem mondhattam a kollégáknak, hogy bocsi gyerekek, most nem tudok bejönni, mert az elhagyott céges laptopokat hajszolom. Nem baj, válaszolták, majd érdeklődjek telefonon.

Másnap hiába hívtam az osztályt, nem vette fel senki. Utána két napig nem volt ügyfélfogadás. Legbelül feladtam. Ezeket a gépeket valaki felkapta, és boldogan vitte haza. Mégis hogy képzelem, hogy önként, dalolva visszaszolgáltatnak egy kisebb vagyont? Megfogalmaztam a szívszaggató beszédet, amit majd a főnökömnek előadok. Közvetlenül a kirúgás előtt, persze. Mert hogy ez majd azzal jár, hát, afelől nem sok kétségem volt.

Pusztán becsületből mentem el három nap múlva a talált tárgyak osztályára. Csüggedten előadtam, miről van szó, leírtam a laptoptáskák külsejét, megadtam a gépek paramétereit. A pult mögött ácsorgó fiúnak felragyogott a szeme. Ó, hát ön az, mondta, majd eltűnt, és miközben a remény lassan kicsírázott bennem, megjelent, mint egy angyal, kezében tartva a két laptopot.

Legszívesebben megöleltem volna. Kiderült, hogy a laptopokat még az elveszítés napján behozta valaki. Valaki, aki nem tekintette sajátjának csak azért, mert gazda nélkül talált rájuk. Hihetetlenül jó érzés volt. Nemcsak azért, amiért megtarthatom az állásomat, és amiért nem kell százezreket fizetnem, hanem azért is – csúnya frázis –, mert bebizonyosodott, hogy mégiscsak vannak jó emberek a világon. Megkérdeztem a fiút, tudja-e, ki volt a megtaláló, de sajnálkozva rázta a fejét.

Így ért boldog véget a történetem. Az ügy egyetlen negatív hozadéka Endre lett, aki azóta is lelkesen írogat messengeren. De ha ez az ára, hát istenuccse megfizetem én.

És mik azok a kérdések, amiket a párok elfelejtenek megbeszélni? Galériánkból megtudhatod!