A névnap a születésnap elhanyagolt mostohatestvére, nem írtak hozzá slágereket, nem közvetítik élő egyenes adásban, nincs torta, köszöntő beszéd, fröcsögő gyertyafény. Nimbusza megkopott, legfeljebb egyes virágárusok igyekeznek fenntartani a bizniszt az üzletbejárat mellé krétázott nevek mindennapos frissítgetésével.

Azzal kelek ezen a borús decemberi vasárnapon, hogy két nappal Mikulás és húsz nappal karácsony előtt itt a névnapom. A névnap a családunkban hagyomány, ha szordínóban is, de ünnepelnünk kell. Szerintem hasznosan töltöttem az idei évet, jól viselkedtem, sokat dolgoztam, vigyáztam a pénzre és a körülöttem lévő emberekre, megérdemlem, hogy ünnepeljenek. Az már más kérdés, hogy a külvilág egyetért-e velem, és rábólint az ünneplés jogosságára. Mert ez a vasárnap nemcsak borús, de nyúlós és szürke melankóliával borított, tegnap tüntetésen voltam, komoly krízisbe löktek, percenként elsodor valami torokszorító sejtelem és a jövőre vonatkozó tervekbe lógó idomtalan árnyék, cseppet sem illenek olyan reggelbe, amit egy hasznos névnapos megérdemelne.

Derítsenek fel hát banális gondolatok. Próbálkozom régi emlékekkel. Sokáig nem békültem ki a nevemmel, nem ismertem egyetlen Barbarát se, barbár kívülállónak éreztem magam, akitől az élet kevesli a rámért szörnyű csapást, azazhogy pont február 29-én kellett megszületnie, még itt ez szokatlan név is, amit halálig kell cipelni, firkálni indexbe, adóbevallásra, megadni a repülőjegy-foglalásnál, felkapni a fejet, ha kimondják. Irigyeltem a Katákat, Timiket és Csillákat, amiért a normálisok csapatába osztották be őket a szüleik. Rémlik egy emlék, nem vagyok benne biztos, hogy a sajátom, kölcsönözhettem is valakitől, filmben láttam, olvastam. Új tanító néni érkezik az osztályba, fel kell írnunk a nevünket egy papírra és az asztal szélére tenni. Nézem, nézem magam előtt a fehér lapot, huncut gondolat kísért meg, a kezem rásegít a tréfára, és amikor kibiggyesztem magam elé a papírt, a tanító néni hangosan felolvassa, hogy Borbála, nekem pedig megremeg a szám széle, olyan dallamosan és normálisan cseng, nem reccsen benne az a sok barátságtalan „a”.

Aztán kinőttem ezt is, megismertem néhány druszát, tudomást szereztem Hegyi Barbaráról, és sokat segített, hogy középiskolás osztályfőnököm, akinek óvatlanul elárultam a nevemmel kapcsolatos viszolygásomat, attól kezdve Boriskának hívott. Kamaszkori közellenségem Barbi lett: alternatív, az FKM és a Tilos az Á füstszagában pácolódott énképemmel sehogy sem fért össze a becézés, amiről világszerte mindenkinek a fröccsöntött, merev vigyorú játékfigura jut eszébe. Tíz év múlva kihidrogéneztettem a hajam, és nem zavart, Barbinak szólítanak-e vagy Barbarának, bár szívesebben azonosulok olyan szabálytalan szőkékkel, mint Tilda Swinton vagy Lady Gaga.

Aztán később, egyszer, amikor már csóró egyetemista voltam, a névnapom reggelén apám a kezembe nyomott ötezer forintot, nekem meg elállt a lélegzetem. Nem tudom, mennyit érhetett akkoriban ötezer forint, hogy tényleg ennyire sok volt, vagy csak az obligát diákpénztelenség növesztette grandiózus apanázzsá. Elmentem egy plázába, és vettem magamnak valami hülyeséget. A hülyeség már rég porrá lett, elhordtam vagy megettem, de a spontán érzés az ajándékozás pillanatában, az megvan.

Az emlékezésből kizökkent a messenger. Egyik kollégám kíván boldog névnapot, ő is azok között van, aki felháborodik és elszomorodik azon, ami ellen tegnap tüntettünk. Reggel elgondolkodtam, vajon pontosan mikor is értem a fiatalságom végéhez, honnan vált lehetetlenné, hogy egyszer még egy papírra írassák a nevemet, Boriskának szólítsanak, vagy a kezembe nyomjanak ötezer forintot, aminek úgy örülök, hogy húsz év múlva is villanófényben tudom felidézni. Mikortól lettek a gondok-bajok úgymond: felnőttek. A messenger azonban regressziós hipnózisként hatott rám, jó értelemben, talán mert nem számítottam rá, begyorsult a nosztalgiavonat, ünnepi élmények sorozata pörgött a szemem előtt a gyerekkorból, amikor önfeledt voltam, boldog, vagy halálosan szomorú. Eszembe jutott a tegnap, amikor a tüntetés után a megállíthatatlan fázást forró pho-levessel tüntettük el, amikor reggel a macska rám hunyorított a galériáról - náluk köztudottan a mosoly helyettesítője -, és hamarosan lejön a férjem is, ebédre pedig anyám hívott meg, akitől kapok valami apróságot, és most, hogy a cikket megírtam, előre elhatározom, hogy akármi is legyen az, megőrzöm a tudatom mélyén, mint az ötezrest, hogy begyűjtöm az emléket, bármily triviális, és tervezetten fog átjárni a melegség, és ezt tényleg nem cinikusan mondom. Ha húsz év múlva megint írok egy cikket a névnapomról, akkor beleveszem, mit kaptam anyámtól 2022. december 4-én, egy nappal a tüntetés után, két nappal Mikulás és hússzal szenteste előtt.

Galériánkban a legrondább üdvözlőkártyákat tanulmányozhatod!