Ma van a névnapom – mit is jelent ez nekem?

Borítókép: Ma van a névnapom – mit is jelent ez nekem? Forrás: Puskás Tibor
A névnapról ismerőseim többsége nem nyilatkozik, nemcsak a másokét, de a sajátját se tartja számon.

A névnap a születésnap elhanyagolt mostohatestvére, nem írtak hozzá slágereket, nem közvetítik élő egyenes adásban, nincs torta, köszöntő beszéd, fröcsögő gyertyafény. Nimbusza megkopott, legfeljebb egyes virágárusok igyekeznek fenntartani a bizniszt az üzletbejárat mellé krétázott nevek mindennapos frissítgetésével.

Azzal kelek ezen a borús decemberi vasárnapon, hogy két nappal Mikulás és húsz nappal karácsony előtt itt a névnapom. A névnap a családunkban hagyomány, ha szordínóban is, de ünnepelnünk kell. Szerintem hasznosan töltöttem az idei évet, jól viselkedtem, sokat dolgoztam, vigyáztam a pénzre és a körülöttem lévő emberekre, megérdemlem, hogy ünnepeljenek. Az már más kérdés, hogy a külvilág egyetért-e velem, és rábólint az ünneplés jogosságára. Mert ez a vasárnap nemcsak borús, de nyúlós és szürke melankóliával borított, tegnap tüntetésen voltam, komoly krízisbe löktek, percenként elsodor valami torokszorító sejtelem és a jövőre vonatkozó tervekbe lógó idomtalan árnyék, cseppet sem illenek olyan reggelbe, amit egy hasznos névnapos megérdemelne.

Derítsenek fel hát banális gondolatok. Próbálkozom régi emlékekkel. Sokáig nem békültem ki a nevemmel, nem ismertem egyetlen Barbarát se, barbár kívülállónak éreztem magam, akitől az élet kevesli a rámért szörnyű csapást, azazhogy pont február 29-én kellett megszületnie, még itt ez szokatlan név is, amit halálig kell cipelni, firkálni indexbe, adóbevallásra, megadni a repülőjegy-foglalásnál, felkapni a fejet, ha kimondják. Irigyeltem a Katákat, Timiket és Csillákat, amiért a normálisok csapatába osztották be őket a szüleik. Rémlik egy emlék, nem vagyok benne biztos, hogy a sajátom, kölcsönözhettem is valakitől, filmben láttam, olvastam. Új tanító néni érkezik az osztályba, fel kell írnunk a nevünket egy papírra és az asztal szélére tenni. Nézem, nézem magam előtt a fehér lapot, huncut gondolat kísért meg, a kezem rásegít a tréfára, és amikor kibiggyesztem magam elé a papírt, a tanító néni hangosan felolvassa, hogy Borbála, nekem pedig megremeg a szám széle, olyan dallamosan és normálisan cseng, nem reccsen benne az a sok barátságtalan „a”.

Aztán kinőttem ezt is, megismertem néhány druszát, tudomást szereztem Hegyi Barbaráról, és sokat segített, hogy középiskolás osztályfőnököm, akinek óvatlanul elárultam a nevemmel kapcsolatos viszolygásomat, attól kezdve Boriskának hívott. Kamaszkori közellenségem Barbi lett: alternatív, az FKM és a Tilos az Á füstszagában pácolódott énképemmel sehogy sem fért össze a becézés, amiről világszerte mindenkinek a fröccsöntött, merev vigyorú játékfigura jut eszébe. Tíz év múlva kihidrogéneztettem a hajam, és nem zavart, Barbinak szólítanak-e vagy Barbarának, bár szívesebben azonosulok olyan szabálytalan szőkékkel, mint Tilda Swinton vagy Lady Gaga.

Aztán később, egyszer, amikor már csóró egyetemista voltam, a névnapom reggelén apám a kezembe nyomott ötezer forintot, nekem meg elállt a lélegzetem. Nem tudom, mennyit érhetett akkoriban ötezer forint, hogy tényleg ennyire sok volt, vagy csak az obligát diákpénztelenség növesztette grandiózus apanázzsá. Elmentem egy plázába, és vettem magamnak valami hülyeséget. A hülyeség már rég porrá lett, elhordtam vagy megettem, de a spontán érzés az ajándékozás pillanatában, az megvan.

Kétlem, hogy csak az összeg miatt ilyen nehézsúlyú az emlék, bonyolult családi kapcsolatokat kéne elemezni hozzá, de ezt most az olvasó engedelmével inkább elhagyom.

Az emlékezésből kizökkent a messenger. Egyik kollégám kíván boldog névnapot, ő is azok között van, aki felháborodik és elszomorodik azon, ami ellen tegnap tüntettünk. Reggel elgondolkodtam, vajon pontosan mikor is értem a fiatalságom végéhez, honnan vált lehetetlenné, hogy egyszer még egy papírra írassák a nevemet, Boriskának szólítsanak, vagy a kezembe nyomjanak ötezer forintot, aminek úgy örülök, hogy húsz év múlva is villanófényben tudom felidézni. Mikortól lettek a gondok-bajok úgymond: felnőttek. A messenger azonban regressziós hipnózisként hatott rám, jó értelemben, talán mert nem számítottam rá, begyorsult a nosztalgiavonat, ünnepi élmények sorozata pörgött a szemem előtt a gyerekkorból, amikor önfeledt voltam, boldog, vagy halálosan szomorú. Eszembe jutott a tegnap, amikor a tüntetés után a megállíthatatlan fázást forró pho-levessel tüntettük el, amikor reggel a macska rám hunyorított a galériáról - náluk köztudottan a mosoly helyettesítője -, és hamarosan lejön a férjem is, ebédre pedig anyám hívott meg, akitől kapok valami apróságot, és most, hogy a cikket megírtam, előre elhatározom, hogy akármi is legyen az, megőrzöm a tudatom mélyén, mint az ötezrest, hogy begyűjtöm az emléket, bármily triviális, és tervezetten fog átjárni a melegség, és ezt tényleg nem cinikusan mondom. Ha húsz év múlva megint írok egy cikket a névnapomról, akkor beleveszem, mit kaptam anyámtól 2022. december 4-én, egy nappal a tüntetés után, két nappal Mikulás és hússzal szenteste előtt.

Galériánkban a legrondább üdvözlőkártyákat tanulmányozhatod!