Borítókép: „Lehet, hogy egy gyereknek lesz négy fogkeféje is adományokból; de azt még nem kérdezte meg tőle senki, hogy van” Forrás: Lendvai Linda, Morvai Cintia, Serfőző Mónika

„Lehet, hogy egy gyereknek lesz négy fogkeféje is adományokból; de azt még nem kérdezte meg tőle senki, hogy van”

A spániel füle olyan nagy, hogy abba minden titkukat belesuttoghatják; de bátorságpróbát is csinálunk, közösen játsszunk a kutyussal, sőt kézzel – és manccsal – is festünk – meséli Böddi Zsófia pedagógiai szakpszichológus, aki kutyás terápiás foglalkozásokon keresztül igyekszik lelki támogatást, pszichés segítséget nyújtani az Ukrajnából menekülteknek. Arról, hogyan jött az ötlet, miként zajlik egy ilyen foglalkozás és hogy milyen pluszt adhat ebben a speciális helyzetben a gyerekeknek, az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar (TÓK) adjunktusával beszélgettünk.

Mikor, hogyan fogalmazódott meg benned, hogy pszichológusként segítenéd a háború elől menekülő családokat?

Már a kezdetek kezdetén, a háború kitörésekor azon kezdtem gondolkodni, én hogyan segíthetnék. Mert persze, egyszer-egyszer szívesen bevásárolok és leadom egy adománygyűjtő ponton, de tudom, ilyesmit nem tudok tartósan vállalni. Kapóra jött, hogy az egyik munkahelyemen a főnökömnek, Óvári Erikának - a Csodabogár Gyermekfejlesztő központ vezetőjének - terápiás kutyája éppen most fog vizsgázni és ő a Do as I kutyakiképző egyesületben is benne van. Tulajdonképpen egyszerre fogalmazódott meg bennünk, de végül ő kérdezett rá, nem lenne-e kedvem ilyesfajta foglalkozást tartani a menekülteknek; kisebbeknek, nagyobbaknak egyaránt. Ő hozott össze ezzel a kutyás egyesülettel, akik rögtön mögém álltak. Én pedig a közelmúltban végeztem el egy kutyaterápiás foglalkozásvezető képzést.

Azt is tudtam, hogy az ELTE több kollégiumában is szállást adnak az ukrajnai menekülteknek; így arra gondoltam, megkeresem az ötletemmel a feletteseimet; akik készségesen zöld utat adtak a dolognak. A – hihetetlenül támogató - kollégiumvezetőkkel egyeztetve először két kedves kollégámmal a Tanító- és Óvóképző Karról , Kerekes Valériával és Serfőző Mónikával kimentünk felmérni a terepet és már akkor rögtönöztünk is egy foglalkozást, igaz, akkor még kutya nélkül. Az épp ott lévő kárpátaljai gyerekek, anyukák hihetetlen örömmel fogadták; van, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot. S hogy mennyire beindítottuk a közös gondolkodást, mutatja az is; hogy ötletelésbe kezdtünk az Edisonplatformmal és az is egy célunk, hogy bevonjuk a hallgatóinkat. Azóta az Edisonplatform segítségével, Veres Rita vezetésével már a Gyáli úti menekültszállón is tartottunk foglalkozást.

Miért éppen kutyaterápiás foglalkozás? Milyen többletet tehet hozzá egy a kutya? Hogyan segíthet ebben a speciális helyzetben?

Azon túl, hogy már önmagában is egy nagy élményt ad, hidat képez ember és állat, ember és ember között; megkönnyíti a kapcsolatfelvételt, a kommunikációt. Ráadásul tökéletes stresszoldóként működik. A segítségével közös élményeket, nagy nevetéseket élhetnek át a gyerekek.

Forrás: Morvai Cintia

Pontosabban mi történik egy ilyen foglalkozáson? Beavatnál egy kicsit minket?

A játékokat úgy találjuk ki, építjük föl, hogy azokban nagyon sokszor a kutyus is aktívan részt vesz; például ő is ugrik, vagy ő „választ” kártyát. Vagy például olyan feladatot is szoktam adni, hogy rakjanak ki egy kirakóst és akinek sikerül, az kérhet egy trükköt a kutyától. Van egy olyan gyakorlatunk is, ami úgy néz ki, hogy nagy terpeszben állunk egymás mögött, a kutya pedig átszalad a lábaink alatt, az „alagúton”. Ezeken túl rengeteget festünk kézzel és „manccsal”; olyan feladatot is adtunk nekik, hogy a kutyus lefeküdt egy nagy darab csomagolópapírra, mi pedig körberajzoltuk. Aztán ezt a gyerekek kézzel, ő pedig manccsal körbepacsmagolja.

Szoktunk úgynevezett „bátorságpróbákat” is csinálni a kutyussal, ami egyébként a szorongó gyerekeken is sokat segíthet; oly módon, hogy visszaigazolja nekik, most ők erősek.

Persze a játékok tárháza végtelen. A gyerekeken sokszor azt is látom, hogy volt otthon kutyájuk, akit ott kellett hagyniunk, és most egy kicsit megélhetik újra, milyen „kutyázni”.

Csak a gyerekekkel foglalkozol?

Nem csak őket, az anyukákat is megpróbálom bevonni, ha épp nem nagyon tiltakoznak. Akik pedig nem állnak be, rajtuk is azt látom, mennyire jólesik nekik, hogy láthatják önfeledten játszani a gyerekeiket.

Milyennek látod ezeket a családokat? A gyerekeket?

Azt látom, hogy a kisebbek egészen jól elvannak, amíg az anyukájuk mellettük; a nagyobbakat viszont sokkal jobban megviseli ez az egész helyzet. A kiskamaszok azok, akik nem igazán találják magukat; a náluk idősebbek pedig már megpróbálnak problémát megoldani, de ők is bizonytalanok.

Voltam nemrég egy olyan ukrán anyukánál is két órát beszélgetni, teázni; akivel egy kutyás foglalkozáson ismerkedtem meg. Láthatóan nincs jól, ezért egy nagyon kedves kárpátaljai hallgatómmal elmentünk hozzájuk, és amíg a hallgató ukrán nyelven játszott a fiúkkal, mi az anyukával angolul beszélgettünk a gondjairól, a helyzetről, az élet dolgairól. Mindkettőnknek, sőt, mind az ötünknek nagyon jól esett.

Dolgozom olyan gyerekekkel is, akik ugyan nem közvetlen közelről tapasztalták a harcot, a lövéseket; de ők is kiszakadtak otthonról és fogalmuk sincs, mikor mehetnek vissza; és az is nagy kérdés, hogy mire.

Aztán olyan anyukákkal is találkozom, akiknek a férje már jó ideje itt dolgozott Magyarországon, a pénzt pedig rendszeresen hazaadta. Ebből teremtettek egy kis házat, egzisztenciát odaát, amit most ott kellett hagyniuk. Az ukrán anyukák közül pedig sokan arra panaszkodnak, hogy az ő édesanyjuk nem volt hajlandó útra kelni velük, nem akarták elhagyni az otthonukat. Ők pedig miattuk is nagyon aggódnak.

Súlyosan traumatizált gyerekkel (még) nem találkoztam, az megint más helyzet lenne, más reakciókat és szakembereket is igényelne.

Forrás: Böddi Zsófia

Te magad hogy éled meg ezeket a foglalkozásokat és mik az eddigi tapasztalataid?

Ez nekem egy hatalmas nagy tanulás. Szakmailag is kemény kihívások elé állít ez a helyzet; ha csak azt nézzük, hogy tudom, kétszer ugyanazzal a gyerekkel nem igazán fogok tudni foglalkozni.

Úgy kell felépítenem az alkalmakat, hogy valószínűleg nem lesz számukra egy következő; mert elviszik őket, tovább utaznak, ki tudja.

Ezért úgy is tervezünk, hogy az alkalmak végén adjunk valami apró emléket (például egy kis kutyás kép, mancsnyomat), amit elvihet a gyerek, és emlékezhet a közös, jó élményre. Bár átgondolt játékokkal, verziókkal érkezünk ki, a jelen helyzetben minden változik. Így tervezni se nagyon tudunk előre, néha a kutya felvezetőjével és magával a kutyával én is csak közvetlenül a foglalkozás előtt találkoztam először, olyan gyorsan történtek a dolgok. Mostanra szerencsére már többekkel, többször dolgozhattam együtt. Azt az előzetes egyeztetéseken mindig megtudom a kutya felvezetőjétől, hogy a kutya mi mindent tud, de alapvetően úgy megyünk be közéjük, hogy annyit tudjuk, maximálisan alkalmazkodnunk kell a helyzethez, mert minden előfordulhat.

Forrás: Morvai Cintia

Közben folyamatosan figyelem a résztvevőket és igyekszem őket nem túlterhelni, reagálni a pillanatnyi állapotukra. Közben pedig folyamatosan kommunikálok a kutya felvezetőjével és a segítségemre lévő személlyel, aki többnyire valamelyik nagyon lelkes hallgatóm az egyetemről. Egy hatalmas „tervezett rögtönzés” az egész alapvetően, mint ez az egész helyzet, amikor minden percenként változik.

Szokták tőlem kérdezni, hogy bírom ki sírás nélkül. Én akkor ott egy szerepben vagyok, feladatom van. Amint ebből kilépek, akkor szoktam csak igazán elgondolkodni ezeken a dolgokon, de szerencsére csodás szakemberek és egyben barátok vesznek körül, akikkel megbeszéljük, mik történtek velünk.