Énidő, mindent IS, bulikázás, emberpalánta – te melyiktől mész a falnak?

Borítókép: Énidő, mindent IS, bulikázás, emberpalánta – te melyiktől mész a falnak? Forrás: Getty Images
Ezzel a cikkel nagy fába vágtad a fejszédet, mondotta egyik ismerősöm. Először nem értettem, miről beszél, aztán belevetettem magam a magánkutatásba, és rájöttem, hogy igaza van.

Irritáló szavak nyomában

A depiöngyi-univerzum

„Olyan depi vagyok, hogy mindjárt öngyi leszek”- hallottam gyakran úgy tíz évvel ezelőtt. A gunyoros mondat ékesen példázta, hogy sok ember mennyire borzong a tündibündi szavaktól (a kifejezést Lackfi Jánostól csórtam). Ám nemcsak a kicsinyítő képzős vagy rövidült lexémák vérezhetnek el nyelv-és stílusérzékünk vágóhídján: a pszichológia kifejezéskészletétől kezdve a gyereknevelés szókincsén át a „nem tudom, miért, de kikészülök tőle”-típusú rejtélyekig tényleg minden, de minden az agyunkra mehet. Ennek pedig ezer oka van, rossz emlékek, kellemetlen tapasztalatok, tradíció, idegtépő hangzás, lúdbőröztető jelentés, szövegkörnyezet. Vagy csak a jó ég tudja, mi.

Édesemmel hangulatokba

Először is nézzük meg, mi fán terem a szóhangulat. Nyilván nem újdonság senkinek, hogy a lexémák hangalakja, jelentése, szövegben elfoglalt helyzete, akusztikai jellemzői (csengés-bongása avagy kopogós szigorúsága) mind hatást gyakorolnak ránk, beszélőkre. De mitől hangzanak a szavak a fülünknek szépen avagy „csúnyán”? És – írásunk témája - mitől válhatnak annyira tenyérbemászóvá, hogy a legszívesebben kiradíroznánk őket a kollektív szótárból?

Ez a cikk nem társadalomtudományi vagy szociolingvisztikai tanulmány. Megfejteni nem fogunk tehát, mindössze empirikus úton próbálunk utánajárni az irritáló hangulattal, tartalommal rendelkező szavak, szókapcsolatok, kifejezések jelenségének.

Ótvar hangszimbolika

Közismert, hogy Kosztolányi Dezső annak idején összegyűjtötte a tíz – szerinte – legszebb magyar szót. 1958-ban az egyik újság kíváncsi volt az olvasók véleményére is. 2009-ben egy budapesti szakközépiskolában rákérdeztek a legcsúnyább szavakkal kapcsolatos preferenciákra, én pedig még a hősidőkből emlékszem olyan Facebook-csoportra, amely vállalkozott rá, hogy átvilágítja a legvérmesebb közutálatnak örvendő kifejezéseket.

Jelszavaim valának: Facebook és Instagram. Az utolsó példa alapján arra jutottam, hogy 2023 elején a gyűjtés a közösségi médiában a leghatékonyabb, így bepötyögtem az üzenőfalamra a felhívást. Kiposztoltam, három perc múlva az egyik barátom átküldött egy két és fél évvel ezelőtt megjelent, kísértetiesen hasonló témában íródott cikket az egyik konkurens magazintól. Puff neki. Sebaj, teljesen máshogy írok, mint a kolléga, ráadásul azóta sok víz lefolyt a vén Dunán, betörök én új időknek új irritáló szavaival.

Azok pedig özönlöttek az ismerősöktől, mint folyó az átszakított zsilipen. Sok ember egyáltalán nem ódzkodott az állásfoglalástól, sőt, hamar megjelentek ismétlődések, sorminták is - persze nem várhattam el senkitől, hogy végigböngéssze az előző negyven kommentet, azt meg végképp nem, hogy a privátban küldötteket is kitalálja. Ekkor már elég komolyan vettem a játékosnak induló feladatot. Kérdőíveket nem szerkesztettem ugyan, de a közösségi médiás véleményhalászat után folytattam a témát személyes beszélgetésekkel, és végül nagyjából sikerült kellő mennyiségű lexémát és kollokációt kinyerni.

A mintám már csak azért sem reprezentatív, mert a válaszadók többsége 38-55 év közötti, felsőfokú végzettséggel rendelkező személy, tehát elsősorban a középkorú, kultúrafogyasztó budapesti értelmiség válaszait olvashatjátok – az „ótvar hangszimbolika” alcím is az egyik okostojás haveromtól származik. Megkerestem néhány vidéken élő, vagy érettségizett, vagy 60 év feletti, vagy 30 év alatti, és sok középiskolás korú állampolgárt is, az ő véleményük azonban mennyiségben elmarad a korosztályométól.

A lista önkényes és szubjektív, de azért felfedezhetők mintázatok. A megvádolt szavak több csoportba is besorolhatók, a kategóriák pedig keveredhetnek-összefonódhatnak vélt vagy valós nyelvhelyességi kérdésekkel.

Így utálunk mi

Úgy tűnik, a pocaklakó a közmegvetés egyik legidőtállóbb ékköve: nagyon sokan küldték el, így az aranyérem elvitathatatlan. Nem meglepő módon számos gyerekneveléssel kapcsolatos szó csatlakozott hozzá (és közülük sok ápol közeli rokonságot a tündibündi nyelvvel): szavazatot kapott a mosipelus, a hátimanó, a hurcibaba, a babaprojekt, az emberpalánta, a csemete, a gyerkőc, az ifjonc, a popsitepsi (ha valaki nem tudná, mint ahogy én sem: ez a szánkó helyettesítésére szolgáló lap), az édes teher (mármint a gyereknevelés az), a patchwork (a mozaikcsaládokra), a szopi, az iszi, a cicizik, a játszi vagy a sétizés. Még az életet adó szülő – pontosan meg nem nevezett okból – is kapott egy voksot.

Az ezüstérmet a mindent is nyerte el, rengetegen küldték mérges vagy hányós emotikonokkal megspékelve, csak hogy még jobban érezzem a gyűlöletüket. A harmadik díjat pedig a párom vitte, ugyanakkor ez lett a legmegosztóbb szó is: többen nem értették, mi vele a baj, mások viszont a legelőkelőbb helyre biggyesztették a listájukon.

A lazáskodó, túlcukrozott, sőt az általam neutrálisnak vélt párkapcsolati és erotikus szavak-kifejezések általában is megkapták a magukét. Pasim, csajom, kedvesem, szerelmem, kisszívem, drágám, férjecském, hitvesem, csibém, édesem, asszonypajtás, lelkitárs, az uram, szerelmeskedés, dugás, összebújás – a végére már törni kellett a fejemet, van-e egyáltalán olyan, ami kimaradt.

A cikk elején említett becézgetéseket/cukiskodásokat, tehát a tündibündiséget szintén nem szeretjük. Még a huszonéves válaszadók és gimnazista tanítványaim is lefitymálták, pedig általában a kóstolódó ifjúság számlájára írjuk a keletkezéstörténetüket.

Ubi, csörizés, szeri, tali, kövi, limcsi, gyümilevi, édi, cuki, puszcsi, priviben, léccilécci, cicanaci, barinő, barátosné, ajcsi, mizu, kakibaki, rendicsek, okézsoké, csudijó, csajos, csajszi, cukorborsó, ennyike, bulikázás és még sorolhatnánk a (szörny?)szülötteket.

Az angolszásszal kevert magyart vagy a befurakodott angol szlenget sem értékeli mindenki. Néhány példa: nagyon kúl, kicsit tú macs, csillelni, kócsingolni, offolni, bizniszelni, dílelni, influenszer, hóm offisz, míting, bullsit, felhájpol, kimaxol, no véj, trú, triggerel.

Viszonylag új keletű a divatos, extrémen túlhasznált, lélektannal kapcsolatos kifejezések halmaza, különösen az pozitív pszichológia, a coaching vagy akár az ezotéria frazeológiájából (de korántsem csak onnan). Sok embert bosszant a szeretetnyelv, az énidő, a minőségi idő, az átkeretez, a megél, az elenged, a feldolgoz, a dolgozik magán, a beharmonizál, a bevonzza, a lépjünk túl rajta, a flowban van, a bakancslista, a komfortzóna, a tudatosság, a tudatos jelenlét, az energiaáramlás, a karma, az aura, az énállapot, a fomo, a manipulatív, a mérgező/toxikus, az önkép, az önismeret vagy az indokolatlanul sokat használt szorong. Irtózunk a pszichológiai rendellenességek vagy pszichiátriai betegségek diagnózisaival való laikus dobálózástól is – bár legalább annyian használjuk, vallották be többen. Népszerűek voltak az úton-útfélen alkalmazott nárcisztikus, borderline, auti(sta), neurotikus, pszichopata, szociopata stb. cimkék, de sokakat ingerelnek a pszichozsargonból a köznyelvbe átnyújtózkodó kifejezések: most a folyamatomban ott tartok, hogy…, most érkezett meg hozzám az az érzés, hogy… - írta valaki.

Külön kategóriát alkot a politika és a közélet, melynek gyűlölt szavai nyilván nem függetleníthetők a társadalmi kontextustól. Népszerű válasz volt a libernyák, a libsi, az O1G, a gyurcsányozás, az orbánozás, a dollárbaloldal, a rezsicsökkentés-csökkentés, a birka (emberekre), a véleményvezér, a nincs lejjebb, a régen minden jobb volt, a nem is volt olyan rossz az a Kádár, a bezzeg az én időmben, a pandémia, az oltakozás, az operatív törzs, a szankció, vagy a veszélyhelyzet. A vármegyét és az ispánt is többen behúzták, hogy a még direktebb aktuálpolitikai szlogeneket most ne is hozzam ide.

Számtalan lexéma vagy kifejezés besorolhatatlan, „csak úgy” utáljuk őket, legtöbbször szubjektív indokok alapján: például értelmetlennek, modorosnak, agyoncsépeltnek, komplikáltnak, túlfokozottnak vagy kellemetlen hangzásúnak tartjuk. Néhány példa: tűpontos, gondolatébresztő, unszimpatikus, legoptimálisabb, beintegrál, nagyon gratulálok, hangyabokányi, szomorú szamuráj, sikítófrász, csemege, szerethető, varázsos, serital, narratíva, bugyi, kenőcs, mi a halál, agyfaszt kapok, az neked semmi, dúl a láv, nem mondod, fesztiválON, bekuckózás, hibát vét (tehát jól csinálja?), sőt, maga az irritáló is.

Vannak szavak és szókapcsolatok, amelyek kontextusban őrjítenek meg embereket. Ilyenek bizonyos rossz ütemű vagy már-már pejoratív köszönések: kikészülünk a hajnali jóreggelt-től, a sziauramozástól, más pedig a kiskezicsókolom kisnagyság-formulával nincs kibékülve (vajon miért?). Más példák: ő (tárgyakra használva), zseniális (mindenre használva), kellemes ünnepeket és részvétem (mert kiüresedett, semmitmondó), kártyázunk (amikor kártyát használunk készpénz helyett), köszönöm a befogadást (kell magyarázni?), kérjük szíves türelmüket és megértésüket (mert ilyenkor általában egy félórás késést kéne benyelni), nekem nem jön át (ez a színdarab), igazi nő (milyen a nem igazi? Gumiból van?), ja nem (amikor magyarázni kell az iróniát).

Ítélet nélkül

A „kutatás” közben két ismerősöm is felvetett egy etikai problémát, ami újragondolásra, önvizsgálatra késztetett. Hányan gondolják nyelvi kifinomultságuk biztos tudatában, hogy az irritáló szavak a használóját is jellemzik? Vajon megvetjük-e annak az embernek a teljes nyelvhasználatát és a személyét is, aki a stigmatizált kifejezéseket a jelenlétünkben gyanútlanul használja? Hozunk-e olyan verdiktet valakiről, miközben udvariasan hallgatjuk, hogy az illető felszínes/vazallus/ostoba/minden eredetiséget nélkülöző személyiség, mert konyhapszichológiai fogalmakat dobál a diskurzusba, vagy túlhasználja a kvázit?

Nem szerettem volna szőnyeg alá söpörni a problémát, ezért a személyes beszélgetések során rákérdeztem. Az őszinte válasz lényegesen nehezebb, mint elsorolni három visszataszító szót, ráadásul nem kevés önreflexiót (ezt is mennyien gyűlölik!) igényel.

Én is gyakran éreztem magam kellemetlenül listakészítés közben, mivel az inkriminált szavak egy részét rendszeresen használom. A pasimat csak 2021-es házasságkötésem után száműztem a szótáramból, a mai napig elhagyja a számat vagy a billentyűzetet egy tűpontos, egy átkeretez, egy kuckózás, és tanár létemre szívesen rövidítgetek bizonyos esetekben (tali, kövi, kari - például). Horribile dictu tíz bét mondok a tizedik bé helyett, sokakat le is bénít, hogy egy tanár-újságíró mégis hogy beszél, van, hogy kijavítanak, én meg mulatok magamban. Szóval: nem vezet az egész előbb-utóbb öncenzúrához?

Forrás: Getty Images

A válaszolók több mint kilencven százaléka azt felelte, hogy nem ítélkezik ilyen alapon. A szógyűlölet szubjektív módon működik, sokaknál a megszokás az úr - a deviszontot megjelölték vagy tízen, pedig az MTA már 2014-ben legalizálta -, másoknál rossz tapasztalatokból fakad - egyik ismerősöm gyerekei gyakran mondják, hogy „az komoly”, érzése szerint olyankor, amikor nem figyelnek oda a mondandójára. Rengeteg szónak pedig a többség véleménye szerint egyértelműen van létjogosultsága, csak valamiért nem a mi idegrendszerünkhöz találták ki.

Egyvalamiben azért szinte mindenki biztos: mindannyiunk szókincsében előfordul legalább egy olyan szó, amit legalább egy ember utál a Földön, ezért nem lehet és nem is szabad bevetni az öncenzúrát. Abban is egyetértettek, hogy tömegesen elterjedt ártalmas viselkedési sémákhoz sem vezet az énidő vagy a popsitepsi túlzottan lelkes használata. Ne sértsük tehát vérig embertársainkat, végképp ne az általunk ilyen-olyan okból kirekesztett kifejezések miatt: vessük inkább vigyázó szemünket arra az üzenetre, amit szeretnének nekünk átadni.

Végszóként pedig álljon itt egy idézet egyik kedves ismerősömtől, csak hogy még egy szempontot behozzak. A töredezett gondolatmenet több fontos kérdést felvet a szóhasználat nyelvre gyakorolt hatásával kapcsolatban, amelynek hosszas kifejtésével azonban bőven túlmennénk a cikk keretein.

„…engem a tök felesleges bájolgás nyelvi manifesztálódása zavar úgy általában, de az is főképp azért, mert degradálja a nyelvet. És a felesleges vulgaritás (…) És ez sem személyes okokból, kizárólag a nyelv devalvációja okán, illetve mert van egy oda-vissza hatás, de ez már társadalomtudományi kérdéseket is felvet, szóval inkább kirakom a pontot.”

Nem vagyok maradéktalanul elégedett a fejszével meg a nagy fával, de inkább én is.

Tudd meg galériánkból, hogy te melyik szeretetnyelvet beszéled!