Röviden szólva: olyan, mint egy családi dzsembori. Már csak a bográcsozás hiányzott volna, meg egy jó pincepörkölt, és teljes lett volna a műélvezet. Persze, idáig eljutni... Nem volt egyszerű. Megfogadtam ugyanis, hogy nem megyek tömegrendezvényre, mert azt gondoltam, hogy ezekben a vírustól terhelt hónapokban csak a hülyék vesznek koncertjegyet. Ezért is volt meghatározó pillanat a home office-ban, amikor a Face feldobta a zenekar bejegyzését az „elmaradt lemezbemutató turnét pótló turnéról”. Ujjam elindul az Enter felé, hogy megvegyem a két nevetségesen olcsó (egyenként 2500 Ft-os) jegyet, majd közvetlenül a gomb megnyomása előtt megremeg. Hosszú másodpercekig tartó magam elé bámulás jön, aztán az ujj újra az Enter felé indul. Lenyomjam? Ne nyomjam...? Lenyomtam.

Lehet, hogy a turné miskolci, pécsi, győri vagy esztergomi helyszínein összegyűlik a zenekar rajongóinak keménymagja, de a hétvégén, Dunabogdányban az egész egy kánikulai csendes-ülős összejövetelnek tűnt. Apropó, Dunabogdány: a színpad a strand mellett van, amely helyszín önmagában elképesztő. Füves föveny, langyosan hömpölygő folyam, szemben smaragd ártéri erdő – a paradicsom maga. A neten azt írják, a strand homokos, de inkább iszap lesz az, ám ez senkit ne zavarjon: tényleg szuper a hely. A strandról is beestek néhányan a koncertre, ami este hét után, érkezésünkkor, már vagy húsz perce ment. Azt már befelé sétálva is hallottam, hogy a frontemberek – Lovasi András és Lecsó – alaposan odateszik magukat, de amikor megérkeztünk a helyszínre, döbbenten láttam, hogy a közönség éppen ülősztrájkol a sörpadokon. Mindezt indokolhatta persze a kánikulai késő délután, és hogy tökvilágos volt – a koncertélménynek meg mindig jót tesz a sötétség, és a fények. Miközben a zenészek tényleg kitettek magukért, a színpad előterében pár hároméves-forma gyerek futkosott, és azt játszották, hogy lefejelik egymást. Lakodalmakban szokott ez történni a húsleves és a rántott hús közötti idegtépő negyven percekben. Azon gondolkodtam, a zenekar vajon eljátssza-e a MOL-kúton című számot, ami úgy kezdődik, hogy „Épp most szoptam le egy benzinkutast / vizet hörpölök az ondóra”, de vagy az ovisokra való tekintettel, vagy mert ez egyáltalán nem volt a zenekar setlistjében, ez most kimaradt. (Erről eszembe jut egy cég családi hétvégéje, ahol tavaly jártam, és a kora esti előadó Ganxta Zolee és a Kartel volt. Szülők is kisiskolás is remekül szórakoztak, miközben Zolee arról rappelt, hogy melyik nővel mit fog csinálni, hányszor és hogyan. Csak néztem.)

A koncert előrehaladtával aztán egy-két bátrabb rajongó már félszegen a színpad felé kezdett gravitálni, és óvatosban táncolást imitálni. Az estet (délutánt) a női kemény mag mentette meg. A zenekarnak egyébként van egy csomó száma, ami nőkről, női szemszögből szól. Lovasi előbányászhatta a női énjét, a Lovasi-animát, és megírta, mondjuk a „Légy szíves” című számot, amelyben egy lány azért könyörög, hogy vigyék el őt is lassúzni a srácok, vagy a „Dzsenifer”, amely meg így kezdődik: „Álmomban Dzsenifer voltam...” Nem is beszélve a "Van-e szándék" című dalról, amely egy, a zenekar tagjával szexuális aktusba bocsátkozó rajongó tétova monológja. A nők tehát együtt rezonálnak a Kiscsillaggal, és amikor belecsapnak este nyolc körül a „Ha én lennék a szerelmed” című valóban briliáns dal gyors verziójába, a söröspadokról felemelkednek a fenekek, és egykettőre rázni kezdenek az emberek.

Azért is jó a dunabogdányi koncert, mert ennyire közelről legfeljebb akkor lehetne látni Lovasit működés közben, ha meghívna magukhoz ebédre. A zenekarvezető formában van, grimaszol, táncol, hülyéskedik, ha pedig a szám megköveteli, akkor üvöltözik. A számok közti összekötő szövegek a szokásosak: egyáltalán nincs kitalálva, néha van egy kis félszeg hebegés vagy mondatok elharapása – de Lovasi András íilyen a színpadon, és ettől valahogy természetesnek és viccesnek tűnik. Főleg, mikor közli, hogy leszünk szívesek biztonsági távolságot betartva táncolni, valamint, hogy előzzük meg a cseppfertőzést, és ne egymás felé fordulva énekeljük a számokat.

Amilyen korán kezdődött a koncert, olyan hamar vége is lesz. Este kilenckor még mindig világos van, amikor Lovasi közli, hogy tényleg le kell lépnie, mert a MÜPÁ-ban vendégként ugrik be Tövisházi Ambrus és Péterfy Bori koncertjére, és ugyan a karantén alatt erre rábólintott, hogy miért ne, de nem jutott eszébe, hogy akár Kiscsillag-koncert is lehet ezen a napon. És mivel totál megfeledkezett a vendégfellépésről, így most valóban mennie kell. „A karantén a hibás!” – közli a nézőkkel. „Nem is a karantén, hanem a vírus” – tromfol rá.

És ahogy Lovasi balra el, mi is szedelődzködünk. A középkorú, negyvenes-ötvenes arcok (plusz a kisgyerekek) lassan elindulnak hazafelé. De hát ez van. Lovasi is ötvenhárom éves már, nem kell csodálkozni, hogy a közönség – és például én – sem vagyunk már harmatos csikók. Tizenöt-húsz éve még én is félig benyomva csaptam volna a szelet random nőknek, aztán egy diszkrét kukába hányás után bevackoltam volna magam egy magam ásta kis gödörbe a strandon, hogy reggel ne üljön mellém senki a hazafelé tartó buszon. Most viszont megpörgetem a slusszkulcsot, és, hogy megmaradjon a romantika, a Pilis szerpentinjein kanyarogva belehajtunk a teliholdba, az asszonnyal a jobb egyen. (Közben magamban azon imádkozom, hogy el ne üssek véletlenül valami süldő vaddisznót; más se hiányzik.)

Hat popszám, amit a járvány ihletett: