Május 18-tól már megvásárolható a 2024-es nyári Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

1921-ben született, úgyhogy ő a világ legidősebb élő olimpikonja. Talán túlzott udvariasság volna azt állítani, hogy kortalan, de hogy nagyon jól tartja magát, az biztos. Néhány éve, amikor fiatal tornászokat látogatott meg az MTK tornatermében, lazán lement spárgába a nála majd kilencven évvel fiatalabb lányok előtt. A hallása már nem tökéletes, de érdekli a világ, sok híradót, sportközvetítést néz – szemüveg nélkül –, és ha tornászokat lát a tévében, mindig alaposan megkritizálja őket. Élő cáfolata annak a feltételezésnek, hogy a magas korhoz stresszmentes hétköznapokra van szükség: hosszú évei során többször is hajszálon múlt az élete. Háború, holokauszt, kivándorlás, újrakezdés... Ő többnyire mégis szelíd és makacs maradt: nem hátrált, nem adta fel, és nem sietett.

Hova is sietett volna?

Kislánykorában minden egyszerűnek és felhőtlennek látszott. A hangszer és a tornaterem sokáig párhuzamosan volt jelen a kis Klein Ági életében: a szülei a zenét és a testmozgást egyformán nagy becsben tartották. Csellóművész szeretett volna lenni, de a zenetanára elégedetlen volt a testtartásával, és azt javasolta neki, hogy járjon el néha tornázni. Tizennyolc évesen már magyar bajnok volt, és akkor talán még arról álmodott, hogy szépen ívelő, kiszámítható sportolói karrier vár rá. 1939-ben lett a válogatott tagja, de ’40-ben már ki is tiltották a sportegyesületekből: zsidó származása miatt nem indulhatott versenyeken, nem is edzhetett tovább, és a következő néhány évben talán nem is ez volt a legfőbb gondja. Hamis papírokkal, álnéven bujkált vidéken, ha lebukik, az az azonnali halállal lett volna egyenlő; imádott apját és sok más rokonát Auschwitzba vitték, de ő azért minden nap mozgott: futott, tornázott, és bízott benne, hogy meg fog változni a világ. A cselló viszont örökre elkallódott.

Huszonöt évesen – immár a Magyar Köztársaság versenyzőjeként – kezdte a Testnevelési Főiskolát, miközben aktívan sportolt, és ugyan a háború miatt két olimpiát is kénytelen volt kihagyni, nem riadt vissza a másodszori pályakezdéstől: ettől kezdve sikert sikerre halmozott.

1956-ig negyvenhat alkalommal lett magyar bajnok, és ebből tízszer egyéni összetettben: a nagy szám úgy lehetséges, hogy egyéniben és csapatban is verhetetlennek bizonyult, és természetesen a világ más tájain is számtalan sikert ért el. Az 1948-as londoni olimpián viszont nem szegődött mellé a szerencse: a verseny előtti edzésen elszakadt a bokaszalagja, ezért újra várakoznia kellett. ’52-ben, Helsinkiben viszont végre eljött az ő ideje, és talajon megszerezte élete első olimpiai aranyát. Manapság egyre fiatalabbak a sportolók, és a tornászok talán a leginkább, de az még akkoriban is különlegességnek számított, hogy amikor Rómában világbajnok lett felemás korláton, már 34 éves volt.

Az 1956-os melbourne-i olimpia nem véletlenül olyan legendás fejezete a magyar sporttörténetnek; hiszen a mi szempontunkból nézve a sporttól függetlenül is különösen drámai körülmények között zajlott: míg a világ túlsó felén a magyar sportolók az olimpiára készültek, itthon eltiporták a forradalmat. (Igen, abban az évben – a déli félteke miatt – november végén, december elején rendezték a nyári olimpiát.) Az Ausztráliában lévő keret tagjai nagyon kevés pontos információval rendelkeztek a váratlan eseményekről meg az itthon maradt rokonaikról, alig kaptak híreket, és a velük utazó pártküldöttek (akik majdnem annyian voltak, mint a sportolók) is szándékosan igyekeztek meggátolni a tájékozódást. Az olimpiai faluban őrült pletykák keringtek. Volt, aki úgy tudta, hogy Budapestet már porig bombázták a szovjetek, mások szerint pedig győzött a forradalom. Az olimpiai csapatban súlyos megosztottság uralkodott, sokan leléptek közülük, Székely Éva úszónő pedig, ahogy izgalmas visszaemlékezésében, a Sírni csak a győztesnek szabadban írja, egy bombázópilótát győzködött, hogy csempéssze őt minél előbb haza otthon hagyott gyerekéhez. Keleti Ágnes e forrongás közepette maradt elképesztően koncentrált; 35 éves korában hat érmet szerzett: aranyat nyert talajon, gerendán, felemás korláton és a kéziszercsapat tagjaként, valamint ezüstöt egyéni összetettben és csapatban. Ezek után nem is meglepő, hogy Gerevich Aladár vívó mögött ő minden idők második legeredményesebb magyar olimpikonja, a nők között pedig az abszolút első. „Talán azért csináltam jól, mert soha nem akartam első lenni, nem érdekelt” – mondta erről egy régi interjúban.

Melbourne a régóta vágyott, nehezen, kissé késve elért csúcs volt a számára: ennél feljebb már nem juthatott: másfelé kanyarodott az útja. Ő is azok közé tartozott, akik úgy döntöttek, hogy nem térnek vissza a vasfüggöny mögé. Megszökött a csapattól, ahogy akkoriban mondták, disszidált, de nem találta a helyét – a róla szóló, Oláh Kata rendezésében készült nagyszerű dokumentumfilmben, az Aki legyőzte az időtben azt meséli, hogy akkoriban Ausztráliában a golf volt az egyetlen sport, amit komolyan vettek. Rövid időre visszaköltözött Európába, de ez sem volt az igazi, így újra a nyakába vette a világot, Izraelbe ment, és ott végre megállapodott. Addig a szerelemben sem volt szerencsés, de az új hazájában férjhez ment, már negyven fölött szült két gyereket, és tornászokat nevelt. Tulajdonképpen ő teremtette meg az izraeli tornasportot, még a legfiatalabb tornászok is neki hálásak a sikereikért. Eltelt harminc év munkával, családdal, és megint megérezte, hogy valami hiányzik neki, újra keresni kezdte, hogy mire volna még szüksége a teljességhez. A nyolcvanas években hazalátogatott, azután egyre többször jött, és egyre tovább maradt. Kilencvenhat éves volt, amikor úgy határozott, hogy abbahagyja az ingázást, és visszaköltözik Magyarországra – a döntést biztosan megkönnyítette, hogy az egyik fia addigra már Budapesten élt. Számos interjúban elmondta, hogy bár nagyon sokat adott neki Izrael, a honvágy sosem múlt el belőle teljesen – a Paulay Ede utcában viszont végre újra otthon érezte magát.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA Magazin nyári lapszámában olvasható! Már kapható!