Idén több budapesti vásárt is lecsekkoltunk: első alkalommal a Vörösmarty térre látogattunk délelőtt, másodszorra a városligeti dzsemborira mentünk ki, harmadszor pedig a Bazilikához zarándokoltunk el. Nagy tanulság: annyira drága lett az élet, hogy már alig tűnnek fel a különbségek a vásár és egy sima étterem árai között. Úgy készültünk, ahogy ilyenkor készülni szokás, minden alkalommal máshol ettünk, forralt bort értelemszerűen nem ittunk, a babánk viszont elnézelődött, lekötötték a fények, a hangok, az illatok, a felé mosolygó emberek. Ha másért nem, az ő élményszerzéséért érdemes volt kimenni.

Vörösmarty tér – délelőtt

Szürke, vigasztalan reggel: a Vörösmarty felé menet természetesen zuhogott is, csak hogy legyen benne kihívás. Épp akkor nyitottak a bódék, a tér vízáztatva nyújtózott-ébredezett, az esőkabátos árusok nyugodtan eszegettek, cigiztek a grandiózus polipként terjeszkedő karácsonyfa árnyékában, és arról diskuráltak egymás közt, milyen a bécsi karácsonyi vásár – egyikük koccintásra emelte a kávéját a hordozóból szemlélődő kisfiam felé. Karácsonyi dekorációkból vagy kerámiavirágokból már ilyen korán is bevásárolhatott az ember, ha akart – igaz, néhány külföldin kívül még nemigen volt érdeklődő –, illetve lehetett igen borsos áron kávét, puncsot, forralt bort fogyasztani. Ennyi volt az élmény. Újabb tanulság (és ezt baba nélkül valószínűleg sosem tudom meg): olyan ez, mint a házibuli éjfél előtt, szóval délnél korábban nem igazán érdemes vásározni. A Hupikék Törpikék-installáción viszont rendesen elámultam.

A Városliget – kora délután

Délután 3 körül viszont itt már nagy volt a tömeg, és árak ide vagy oda, sokan ültek ki a padokra enni-inni. A korábbi években sokkal többször csapta meg a fülemet az éktelen túlárazottság, illetve az ár és érték aránya felett érzett elégedetlenség okozta dohogás, de úgy tűnik, mára az emberek beletörődtek a megváltoztathatatlanba. Mérgelődés helyett a nehezen viselhető karácsonyi zene volt az úr, a hangulat közepesen pezsgett, és hirtelen, mint a korábbi években soha, egyszerre észrevettem, hogy itt minden gyerekből van, gyerekről szól. Az egyik kisfiú édességért rimánkodott, a másik hangosan sírt, hogy felengedjék a körhintára, mi meg a saját csecsemőnk körül keringtünk, mint a megszédült bolygók. Mi másról szólnának ezek a neonfényű lerakatok, mint a gyerekekről? Ők még mesevilágnak látják ezt az egészet, elálmélkodnak szinte bármin, és persze nem nekik kell mélyen a zsebükbe nyúlniuk, hogy kicsengessék a sütirevalót. Kérgesebb lelkű szülők inkább maradjanak otthon, jobb, ha nem rontják el a kicsik kedvét a világító rénszarvas, a miriád fénygömb és a habos-babos körhinta fikázásával (amit civilként abszolút megértek).

A Bazilika – késő délután

Nem tudok elszakadni a gyerektematikától. Nem várt csavar lett a történetben, de ide már egyedül mentem ki. Máshogy terveztük, a férjem viszont fáradt volt, a gyerek nyűgös, én pedig vágytam egy kis társas magányra. És ott a tömegben, ami lelkiismeretlenül sodort ide-oda, a pirosan világító neonok, a kürtőskalácsok és a Bazilika ölelésében bevillant egy emlék, amit az elmém pengeélesen rögzített: én, néhány évvel korábban, állok ugyanitt a karácsonyi vásár közepén a húgommal és a barátnőivel, akik mind a gyerekeikkel érkeztek és boldogan csivitelnek egymással, velük. Ritka szomorú és magányos pillanat volt, és bár most is ramatyul éreztem magam, a gondolattól hirtelen beleszédültem a boldogságba. Mert ugyan érezhetem még magam elégszer magányosnak, szomorúnak vagy kizsigereltnek, úgy egyedül már soha többé nem leszek, ahogy abban a néhány évvel ezelőtti lehangoló karácsonyi vásárban voltam.

Ne felejtsétek még karácsony előtt beszerezni az új Éva Magazint ADVENT melléklettel!