– Hogyan jött az új könyved, az Előttünk az élet ötlete?

– Az egész akkor indult, amikor tavaly augusztusban betöltöttem az ötvenet és a jeles dátumhoz közeledve elkezdtem posztolni róla. Nem volt benne tudatos stratégia – egyszerűen csak leírtam, hogyan jut el az ember egyik életszakaszából a másikba. A kiadóm – a Jaffa Kiadó – felfigyelt a posztjaimra és felvetette, hogy talán érdemes lenne ezzel mélyebben is foglalkozni. Én viszont úgy éreztem, a személyes történeteim önmagukban nem elegendőek, ezért elkezdtem tudományosan is beleásni magam a témába. A kutatás közben jöttem rá, hogy valójában a saját kérdéseimre is keresem a válaszokat.

Az Előttünk az élet című könyvemben – ami alapvetően az életközépről, annak tipikus velejáróiról, öregedésről, menopauzáról, láthatatlanná válásról és az újrakezdés lehetőségéről szól – a kutatási eredményeken, statisztikákon, pszichológiai elméleteken túl a saját tapasztalataimat, tanácsaimat és gondolataimat osztom meg, sok-sok öniróniával és humorral fűszerezve, okoskodás nélkül. Egyfajta iránytű, mert persze én sem tudom a tutit.

– Közben pedig a közösségi felületeiden is zajlik az élet. Az írásaidnak én is rendszeres olvasója vagyok és megdöbbentett, hogy például a Kim Catrallról megosztott posztod milyen szinten korbácsolta fel a kedélyeket.

– Május elején posztoltam egy képet Kim Cattrallról, aki 68 évesen a Grazia címlapján pózol. Azt írtam alá, hogy „Ilyen is lehet a 68.” Nem gondoltam, hogy ezzel az egyszerű poszttal igazi kommentcunamit indítok el. Érdemes végigfutni a hozzászólásokat – tökéletes látleletei annak, mennyire megosztó téma még mindig az öregedés a nők körében. És az is mennyire érdekes, hogy a legtöbben a külsőre gondoltak, többen oda is írták, hogy „nem is látszanak a ráncai”, vagy hogy nem is így néz ki. Nyilván ez egy divatfotózás volt, nem portréinterjú, nem az volt a cél, hogy nyers és őszinte legyen és különben sem egy komoly magazinról beszélünk. Én amúgy azt értettem alatta, hogy szeretnék 68 évesen ilyen aktív lenni, vagy esetleg címlapon pózolni, de tulajdonképpen inkább a legendás mondata a fontos: „Nem akarok egyetlen órát sem olyan helyzetben tölteni, amiben nem érzem jól magam.” Én ezt maximálisan gyakorlom.

De ez az eset is azt mutatja, hogy a közösségi médiában egyre nehezebb normális párbeszédet folytatni. Aggasztó, hogy a közösségi média már régen nem közösségi. Inkább egy zsibongó tér, ahol mindenki odadob valamit, majd lelép. Nincs valódi kapcsolódás. A saját zárt csoportomat is egyre nehezebb fenntartani, lassan 10 ezren leszünk, ami szerintem már túl sok az intim beszélgetésekhez, és lassan egy arctalan massza lesz, mert szinte mindenki anonim akar kérdezni, mert túl sok ismerőse van a csoportban. Másrészt hatalmas mennyiségű kérdés özönlik be hozzám, amelyek megválaszolása ugyancsak rendkívül időigényes, mert én csak olyan válaszokat adok, amelyeket tudományosan is alá tudok támasztani.

– Miről kérdeznek a legtöbben?

– A legtöbb kérdés – nem meglepő módon – a hormonokról és a hormonterápiáról érkezik. Ez még mindig egy olyan terület, ahol nehéz hiteles információhoz jutni. Rengeteg nő keres kapaszkodót, miközben az orvosok közül is sokan csak nagyon óvatosan vagy teljes elutasítással állnak a kérdéshez. Nem hibáztatom őket – a rendszer nincs felkészülve erre. Nekem az egyik kedvenc területem a hormonterápia, sok éve olvasom, követem a legújabb eredményeket, figyelem a tudományos hátteret, valószínűleg ezért is kapom napi szinten a kérdéseket és igyekszem is válaszolni mindenkinek, de mindig óriási csúszásban vagyok. Az igazi gond azonban ott kezdődik, hogy aki most vág bele a kutatásba, egyszerűen nem tudja, hova nyúljon. És őszintén? Nem is várható el, hogy azonnal képben legyen. Ez nem olyan téma, amit egy perc alatt "kiguglizol". Alapok nélkül könnyű elveszni benne. Közben időről időre feltűnnek lelkes fiatal orvosok is, akik posztolni kezdenek a perimenopauzáról, a hőhullámokról, aztán pár bejegyzés után eltűnnek, és ez szerintem azért van, mert kevesen mernek a hormonokról beszélni, aminek nyilván az lehet az oka, hogy nincs meg mögötte a tudás. Mondjuk ez a jobbik eset!

A legfurcsább, hogy ez a téma mindig is velünk volt. Anyáinkat, nagyanyáinkat is érintette, de mi vagyunk az első generáció, amelyik elkezdett nyíltan beszélni róla és nem hajlandó belenyugodni abba, hogy „majd elmúlik”, vagy hogy „ez a természet rendje”. Volt egy pillanat a nyolcvanas években, amikor itthon is elindult valami.

A 2002-es Women's Health Initiative kutatás 5 év után leállította a kombinált ösztrogén-progesztin terápiás ágat, mivel megnövekedett mellrákkockázatot és szív- és érrendszeri eseményeket talált, de az alanyok többsége 63 év körüli, régóta posztmenopauzában lévő nő volt. Ez egy rosszul kommunikált kutatás volt, aminek még ma is isszuk a levét. A tanulmány eredményeit sokáig általánosították minden nőre, így félrevezetően kockázatosnak ítélték a hormonterápiát a frissen menopauzába lépő, fiatalabb nők számára is. A legkedvezőbb kockázat–haszon arány a menopauza körüli 10 éven belül érhető el (általában 50–59 éves korban), 60 év feletti nőknek általában nagyobb körültekintéssel vagy egyáltalán nem írnak fel menopauzális hormonterápiát. De ha egy nő 60 éves kora előtt kezdett el hormonterápiát, jó egészségi állapotban van, jár szűrésekre, orvosi felügyelettel akár élete végéig szedhet hormont. Azt hinnénk, hogy Amerikában már előrébb tartanak, de ott is mindössze a menopauzában lévő nők 5%-a kap kezelést. És ez egy 73 milliós női populációra vetítve igen alacsony szám. Itthon pedig körülbelül 1-2%-nál járunk. Hiába érint közel egymillió nőt. Persze, nem kell minden nőnek hormon, de sok olyan nő szenved, akinek meg javasolt lenne az egészsége érdekében. Közben meg mi történik? Az emberek ráncokat számolgatnak a képeken. Komolyan ezen múlik egy nő értéke? Szóval miért ne beszélhetnénk inkább arról, ami tényleg számít?

– Te miben változtál meg leginkább ötven éves korodra? Nem külsőleg, inkább a szemléletedet, szokásaidat tekintve.

– Én nemcsak vártam az ötvenet, hanem aktívan készültem is rá, testben és lélekben, hogy tényleg a legjobb formámban legyek. Ez az 50 pluszos érzés elképesztően erőteljes. Mintha elpusztíthatatlan és megállíthatatlan lennék. Ráadásul megtaláltam azt a témát – menopauza, női egészség, öregedés –, ami egyszerűen visz magával. Érdekel. Élvezem. Tudok vele segíteni, pénzt keresni, hasznos lenni. Olyan témák ezek, amiket ha nem kaptam volna meg az élettől, magamtól nem biztos, hogy megtalálok.

Mostanra az öregedés számomra is valóságosabb lett, és vele együtt az is, hogy igenis időt, energiát kell fektetnem az egészségembe. Én nem passzívan tekintek az öregedésre, ami csak úgy megtörténik velem, hanem a cselekvő és értékteremtő életvezetésre helyezem a hangsúlyt. Sok mindent beengedtem az életembe, amire előtte sajnáltam az időt, például az egyik kedvenc „tevékenységemmé” a rácsodálkozás művészete vált: tudatosan figyelni, új szemmel nézni, mintha először látnék mindent. Nem engedem, hogy csak úgy átsuhanjak az életen és a végén ne tudjam, merre jártam.

Persze az öregedés, aminek a szele ennyi idős korban már mindenkit meglegyint valamilyen formában, mindenki számára mást jelent és sokan nem magától az öregedéstől félnek, hanem attól, ami vele jár: a betegségektől, a kiszolgáltatottságtól, az egyedülléttől, a nőiesség elhalványulásától vagy éppen a szellemi frissesség elvesztésétől. De közben egy másik hang is szól bennünk, az, amelyik tudja, hogy az öregedés lehetőség is. Lehetőség a mélységre, az önazonosságra, a felszabadulásra. „Most már én lehetek én” – mondja valaki. Más meg így fogalmaz: „nem félek, inkább hálás vagyok, hogy megélem”. Van, aki terveket gyárt félelem helyett, és van, aki épp a saját félelmét kezdi el megszelídíteni: „nem akarok már mindenáron pozitív lenni – csak élni, tudatosan, amíg lehet”. A legtöbben nem megúszni akarják az öregedést, hanem méltón megélni. Sokan ilyenkor mondják ki: „most valami olyat fogok csinálni, amit igazán szeretek.”

– Az új könyvedben külön fejezetet szentelsz az újrakezdés pszichológiájának.

– Viselkedéstudományi kutatások szerint az emberek különösen hajlamosak életük mérföldkövei, például az ötvenedik születésnapjuk környékén jelentősebb változtatásokra. Ezekben az időszakokban gyakrabban fognak új projektekbe, váltanak karriert, vagy alakítják át az életmódjukat. A jelenség hátterében a Fresh Start Effect néven ismert pszichológiai mechanizmus áll. Ezek az úgynevezett időbeli határpontok ugyanis segítenek abban, hogy a múltbeli hibáinkat, elakadásainkat egyfajta lezárt fejezetként kezeljük, és erősebb motivációt érezzünk az új célok kitűzésére. Empirikus vizsgálatokkal igazolták, hogy az emberek ezekben az „újrakezdési időszakokban” nagyobb valószínűséggel változtatnak a szokásaikon, például elkezdenek sportolni. Elmaradhatatlan az élet értékelése ilyenkor, ami aztán fulladhat egy jó kis életközepi válságba is. Sokan ilyenkor néznek szembe először komolyabban a saját öregedésükkel és az életük hátralévő részének kérdéseivel, vagy kezdenek nagyobb figyelmet fordítani az önfejlesztésre, a spiritualitásra vagy a kreatív tevékenységekre.

– Sokan pedig elkezdik szégyellni a korukat. Miért érezhetjük úgy, hogy az öregedés szinte olyan, mint egy stigma?

– Azért nem vagyunk büszkék a korunkra, mert a társadalom azt sulykolja belénk, hogy az öregedés egy negatív dolog. Már fiatalkorunktól kezdve úgy vagyunk tréningezve, hogy a fiatalság az, ami értékes, szép, és tele van lehetőségekkel, míg az öregedést a veszteségekkel társítjuk – a szépség, a társadalmi jelentőség, a produktivitás és akár a méltóság elvesztésével. Én ma már büszkén odaírom a nevem mellé az életkoromat, aminek sok szempontból nincs is akkora jelentősége, ráadásul sok komponensből áll: teljesen mást mutathat például a biológiai és a kronológiai életkor, mint a spirituális érettség vagy a szubjektív megélés. Van, aki negyvenévesen is öregnek érzi magát, más hetvenévesen is energikusnak és kíváncsinak. De azért azt hozzá kell tenni, hogy a „kor csak egy szám” kijelentés akkor válik igazán értékessé, ha nem felszínes pozitív üzenetként kezeljük, hanem felhívásként. Felhívásként arra, hogy ne hagyjuk, hogy az életkorunk visszatartson attól, amit tenni szeretnénk. Hogy ne mondjunk le önmagunkról, a vágyainkról, az álmainkról csak azért, mert egy társadalmi norma azt sugallja, hogy valamiről már „lekéstünk”. Vegyük például az úgynevezett superagereket, akik olyan 80 év feletti emberek, akiknek a kognitív képességei vetekszenek a fiatalabbakéval, és élő bizonyítékai annak, hogy az öregedés nem feltétlenül jelent hanyatlást. Egyébként azt már kutatások is alátámasztják, hogy akik fiatalabbnak érzik magukat, mint amennyi a tényleges életkoruk, gyakran jobb egészségnek örvendenek, és pozitívabb életminőséget tapasztalnak meg. A könyvben is hoztam olyan példákat, 80-90 éves nőket, akik még mindig aktívak, új dolgokat tanulnak, utaznak. Shirley MacLaine például hiába 91 éves, még mindig forgat és azt látjuk, hogy egyre több országban támogatják az „újrakezdők” mozgalmait, ahol az ötven év feletti emberek új szakmát tanulnak, vállalkozást indítanak, vagy visszatérnek az iskolapadba. Az életkor tehát nem csupán egy szám. Olyan tényező, amely hat ránk, testileg, lelkileg, társadalmilag, ugyanakkor lehetőséget is ad egy bátrabb jelenlétre az életben.

– Azért társadalmilag még mindig nagyon nehéz átkeretezni az öregedést olyan szempontból is, hogy bizonyos életkor felett mintha láthatatlanná válnánk.

– Igen, bár mostanában ezt én már kevésbé érzem. Elkezdtem fejben számolgatni, hány 50 pluszos nő van Magyarországon, akik valóban látszanak – és egyre többen vannak. Ez pedig jó hír. Miközben ott a paradoxon is: vagy egyszerűen nem néznek ki annyinak, vagy nem vállalják a korukat, vagy ha vállalják is, nincsenek ráncaik, a képeik pedig szét vannak retusálva. Egy 2023-as amerikai felmérés szerint a 45 év feletti nők 62 százaléka nyomást érez arra, hogy fiatalabbnak tűnjön a munkahelyén. És nemcsak a megjelenésre gondolnak, hanem a viselkedésre, a beszédmódra, a tempóra. A társadalom sokszor nem az életkort ünnepli, hanem azt, ha sikerül letagadni. És ezzel épp azt nem vesszük észre, ami az ötvenes éveket igazán értékessé teszi.

Betty Friedan amerikai feminista, író és aktivista szerint az időskor nem elvesztegetett idő, hanem a kiteljesedés időszaka lehet, ha hajlandók vagyunk újraértelmezni, mit jelent élni. Friedan külön figyelmet szentelt az idősödő nők helyzetének. Rávilágított, hogy a nőket gyakran a fiatalságuk és a szépségük alapján értékeli a társadalom, így az öregedés során elveszíthetik a „társadalmi láthatóságukat”. Ő azonban arra buzdította őket, hogy ne tagadják le a változásaikat, hanem tekintsék azokat a szabadság új formáinak. Mert épp a láthatatlanság adhat szabadságot: ha senki nem néz, azt csinálhatunk, amit csak akarunk. Ez a korszak tehát fordulópont lehet: nem a vég, hanem egy új kezdet.

– Szerintem a mi generációnk ebben is úttörő. Az előttünk járóktól nem kaptunk mintát vagy útmutatót arra vonatkozóan, hogyan kell, pontosabban hogyan érdemes öregedni, nekünk kell kitaposni ezt az ösvényt az utánunk következő nemzedékek számára is.

– A könyv írása közben is sokszor felmerült bennem a kérdés: ki tanítja meg nekünk, hogyan kell öregedni? Hogyan kell átlépni egyik korszakból a másikba? Ezért is írtam bele az életközepi válságról szóló részt. Mert szerintem kell, hogy legyen életközepi válság. Az ember akkor tanul igazán és úgysem lehet elkerülni. Ugyanakkor nagy hiba úgy tekinteni rá, mint valami borzalmas krízisre. Ez is átkeretezés kérdése – nem hanyatlás, hanem átalakulás. Külföldön már megjelent erre egy új kifejezés is: midlife transformation. Persze ebbe megint csak bekavarnak a társadalmi, kulturális prekoncepciók, melyek szerint a nőknek ott van a házasság, a gyerek, az otthon, és az egész úgy van keretezve, hogy mindezzel ők már elérték, amit kellett. Ezért is fontos Betty Friedan munkája – ő volt az egyik első, aki megkérdőjelezte ezt, hogy rendben, megvan a ház, a gyerek, a férj, de mi van még? Nem érzitek, hogy valami hiányzik? Dehogynem, nagyon is érezzük, hogy hiányzik a társadalmi keret az új életszakaszhoz. Ma már egyáltalán nem tartom aktuálisnak Erikson fejlődési szakaszait, a „felnőttkor–öregkor–halál” hármasát. Szerintem kéne még egy szakasz: a második felnőttkor, mert ma már nem 60 évesen halunk meg, simán élünk 80-90-ig is. És a kettő között még rengeteg minden történik. A második felnőttkor már máshogy definiálja az értelmes életet. Nem külső elvárásoknak akar megfelelni, hanem követni szeretné a belső igényeket. Nem az a kérdés, hogy elértünk-e valamit, hanem hogy most mit kezdjünk magunkkal és szerintem nagyon is felszabadító lehet, ha végre mindazt, amit az öregségről, az öregedésről eddig gondoltunk – vagy amit elhitettek velünk – át merjük keretezni.

Sokszor eszembe jut, hogy milyen felszínes dolgok alapján ítélünk meg másokat. Például az autó, a lakás, a nyaraló, a külső megjelenés, az öltözködés, a márkás ruhák alapján. Lehet, hogy kívülről minden rendben – jó állás, szép ház, gyerekek – de közben belül az a valaki épp az életközepi válság legmélyén van, ezt azonban nem lehet látni. Az öregedés során szerintem pont ez változik meg: új motivációkat kell találni. Egyre többen vannak, akik 50 fölött kezdenek bele valami újba és ez nem véletlen. Addigra van elég tapasztalat, önismeret. Míg húszévesen sokszor mások elvárásait követjük, 50-re már tudjuk, mihez van kedvünk, mihez van tehetségünk. És már nincs is mit veszteni. Jöhet végre a gyerekkori álom, amit eddig tologattunk. Ilyenkor merülnek fel a legnagyobb őrültségek, de miért ne? Persze, ez nem könnyű döntés. Ráadásul a nők ilyen téren is nehezebb helyzetben vannak. A nők pénzügyi kiszolgáltatottsága ugyanis még mindig nagyon komoly probléma. Még mindig van bérkülönbség, és még mindig az történik, hogy egy válás után a nő kerül rosszabb helyzetbe. A statisztikák szerint a férfiak életszínvonala válás után nagyjából 40%-kal csökken, míg a nőké 60–70%-kal.

És ha már az újrakezdésnél tartunk: a 40–60 közötti életszakasz az igazi ébresztő időszak. Ezért is mondom, hogy most kell elkezdeni odafigyelni magunkra. Hogy 60 fölött tényleg azzal foglalkozhass, amit szeretsz. Azzal legyél, akivel szeretnél. Mert különben tényleg csak toljuk egymás után a napokat és csak telnek az évek, anélkül, hogy valami is változna.

– Közben pedig azzal küzdenek világszerte, hogy a társadalmak ijesztő mértékben öregednek.

– Így van, ez általános tendencia Európában, de az Egyesült Államokban is, ott például egy fizikai munkás átlagéletkora már eléri a 60 évet. Nemrég olvastam egy kutatást, amely szerint a fiatalabb generációk egyre kevésbé akarnak vezetői szerepeket vállalni. Nem látják értelmét annak a 25–30%-os fizetésemelésnek, ha azzal együtt hatalmas felelősség is a nyakukba szakad. De akkor mi lesz? A jelenlegi negyvenes-ötvenes korosztály fogja betölteni a vezetői pozíciókat, mert egyszerűen nem lesz más, aki vállalja. Jelenleg még azt látjuk, hogy az 50 év feletti nőket nehezen alkalmazzák, sokszor elküldik őket, és inkább fiatalokat vesznek fel. Pedig előbb-utóbb nem lesz más választás. Ez viszont rendszerszintű változást igényelne, ami nálunk, Magyarországon, sajnos nagyon lassan történik. Ennek ellenére hiszem, hogy változásra van szükség, mert egyszerűen nincs más út.