Megvédeni a nőket

Az Isztambuli Egyezmény újítónak számít az emberi jogi szemlélete miatt: a családon belüli erőszakot egyéni jogsértésként és (alapul véve a tényt, hogy az elszenvedők többsége nő) a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés egy formájaként kezeli. Sokunknak ez valószínűleg egyértelmű, azonban a jogalkotóknak és -alkalmazóknak nem feltétlenül az. Napjainkban is fájdalmasan gyakori, hogy a családon belüli és kapcsolati erőszakot a környezet és a hatóság egyaránt csendháborításként, deviáns viselkedésként, két egyformán „balhés” fél egyenrangú veszekedéseként (netán „életvezetési problémaként”) értelmezi. Ez a szemlélet a táptalaja annak, hogy senki sem akar egy állítólagos „családi vitába” beleavatkozni.

Kulcsfontosságú, hogy mind az intézkedő rendőr, mind pedig később az ügyész és a bíró felismerje a családon belüli erőszakot és azonosítsa a szereplőket: a bántalmazót és az áldozatot. A mai napig túlságosan gyakori pl. az, hogy a kiérkező rendőrök együtt hallgatják ki a feleket. Ilyen helyzetben a feleség (akinek pedig lenne mondanivalója, ha egy rendőrnő félrevonná!) nyilván nem fog vallani a férj jelenlétében, akivel nagy eséllyel a rendőrök távozása után újra kettesben marad. (Hasonló okból tiltja az Egyezmény a mediációt családon belüli erőszak esetén.) A férj pedig nem fog azzal eldicsekedni az egyenruhásoknak, hogy amint rájuk csukják az ajtót, kiirtja az egész családját. Az Isztambuli Egyezmény egyebek mellett azt is előírja, hogy bántalmazás esetén az eljárás megindítása ne a sértett fél feljelentési hajlandóságán múljon. Az Egyezmény, továbbá, elsődlegesnek tekinti a sértett fél biztonságát, amihez elengedhetetlen a bántalmazó elszigetelése a sértett féltől: emiatt a dokumentum a távoltartás szigorítását, valamint az áldozatsegítő menhelyek jelentős kapacitásbővítését írja elő. Ha egy idegen az utcán megver egy random járókelőt, akkor, nagyon helyesen, hamar előzetes letartóztatásban találhatja magát. Ehhez képest a családon belüli erőszak, mivel a felek közti bizalmi, intim viszonnyal él vissza, nem enyhébb, hanem súlyosabb bűncselekmény, és ennek megfelelően kell szankcionálni.

„Rám fogják, hogy verekedtem”

A bíróság helyzetfelismerése azonban hasonlóan kívánnivalót hagy maga után: nagyon gyakori, hogy miután a férj kezet emel a feleségre és az védekezni próbál, a feleket a bíróság egyformán megfeddi. Ahogy egy érintett kétgyermekes édesanya keserűen megfogalmazta nekem a tapasztalatait: „Ha védekezek, és emiatt pl. karmolásnyomot hagyok a férjemen, akkor a bíróság engem is elővesz testi sértésért, és rám fogják, hogy én is verekedtem. Ha pedig nem védekezek, akkor abból meg arra következtetnek, hogy nem is volt számomra olyan nagy probléma a verés, netán én is akartam. A van sapka, nincs sapka esete, nőként esélyed sincs, hogy igazad legyen.” Annak érdekében, hogy a hatóságok ne hagyják magukra a bántalmazott nőket és megszűnjön az áldozathibáztató hozzáállás, az Isztambuli Egyezmény szakmai képzéseket ír elő mindazon hatósági dolgozóknak, akik az áldozatokkal valamilyen formában kapcsolatba kerülnek.

Mindemellett nagyon fontos – talán mindennél fontosabb – a megelőzés

Az Egyezmény előírja, hogy a csatlakozó országok építsék be a nemek egyenlőségét és az erőszakmentes konfliktuskezelést, a tanulók korához igazodva, a tanmenetbe, továbbá a médiával összefogva folytassanak kiterjedt kampányokat a szemléletformálás érdekében.

Aláírtuk, de nem ratifikáltuk

Az isztambuli Egyezményt mint átfogó áldozatvédelmi stratégiát megnyílásakor, 2011-ben azonnal aláírta tizenhárom európai ország. Azóta az Európa Tanács tagországai, Oroszország és Azerbajdzsán kivételével, mind követték a példát: 2014. március 14-én Magyarország is aláírta az Isztambuli Egyezményt.

Az aláírás azonban csak egy szándéknyilatkozat, az igazán fontos az ezt követő ún. ratifikáció (más néven kihirdetés, azaz az adott ország jogrendjébe való beillesztés). Ekkor emelkedik törvényi erőre az Egyezmény. A ratifikációt 2020-ig mintegy 36 európai ország teljesítette. Az aláírók közül a kihirdetést ezidáig Örményország, Bulgária, Csehország, Szlovákia, Lettország, Lichtenstein, Litvánia, Moldova, Ukrajna, Magyarország és az Egyesült Királyság mulasztotta el. Magyarország kormánya 2017. február 14-én hozott nyilvánosságra egy előterjesztést az Isztambuli Egyezmény kihirdetéséről, amit nem sokkal azután visszavont. 2020. február 5-én a járványhelyzet miatt rendkívüli felhatalmazást szerző parlament három képviselő (két férfi és egy nő) kezdeményezésére villámgyors eljárásban, társadalmi egyeztetés nélkül megszavazta az egyezmény elutasítását.

Mi a baja a magyar parlamenti többségnek az egyezménnyel?

Az Egyezmény egyik sokat vitatott pontja a gender fogalma. A gender a közhiedelemmel ellentétben nem a nemek valamiféle „eltörlésére”, hanem a társadalmi nemiszerep-elvárásokra utal. Nincs szó a biológiai nem tagadásáról: éppen a biológiai nemre épülnek a sztereotip elvárások (pl. domináns családfő férfi, gondoskodó, simulékony nő). A „gender” kifejezés azért került a szövegbe, mert a családon belüli és kapcsolati erőszak gyökere a nők és a férfiak közti társadalmi egyenlőtlenségekben, a nemek közti társadalmi hatalmi viszonyokban és a nemi sztereotípiákban keresendő. Ugyanakkor az Egyezmény anélkül is ratifikálható lenne, hogy a „gender” kifejezés a magyar jogrend részévé váljon – ugyanis a szöveg csak a gyakorlati rész egyes pontjainál írja elő a „szükséges jogalkotási és más intézkedések” megtételét. Érdemes azért azon is elgondolkodni, hogy a gender kifejezéssel tévesen azonosított transznemű emberektől félünk-e jobban (akiknek a jogait a kormány szintén eltörlni készül), vagy pedig a bántalmazóktól, nők és gyerekek megelőzhető halálától.

A másik méltatlan vád az egyezménnyel szemben, hogy családellenes. Valóban nem gondoljuk, hogy azt a családot, ahol rendszeres a bántalmazás, mindenáron egyben kell tartani (ilyenkor igenis az áldozatnak mint egyénnek kell segíteni), ugyanakkor a családot nem az Isztambuli Egyezmény fenyegeti és teszi tönkre, hanem a bántalmazó. Azok a nők, akik az Egyezmény intézkedéseiből profitálnak, jellemzően kifejezetten családcentrikusak, és kifejezetten hagyományos elképzelésekkel vágtak neki az esküvőnek és az anyaságnak – pusztán annyi „radikális” igényük lenne, hogy biztonságban nevelhessék a gyerekeiket.

Ami a migrációval kapcsolatos kifogásokat illeti, az Egyezmény valóban elítél olyan káros kulturális gyakorlatokat, mint a nőinemiszerv-csonkítás, a becsületgyilkosság, a kényszerházasság vagy akár a kényszerített abortusz. Az ilyen alapon menedékjogot kérők száma azonban rendkívül alacsony: nagyon kevés gyereklány tud az olyan családi környezetből megszökni, ahol ezeknek a fenyegetéseknek van kitéve. Az a kevés, aki mégis útnak indul, sem feltétlenül éppen hazánkban akar letelepedni – aki pedig mégis, mint például a Szomáliából származó Kafiya (Rea Milla), arra inkább – ha már keresztény értékrenddel bíró ország vagyunk – büszkék lehetünk.

Amit mindenképpen, Isztambuli Egyezménnyel, vagy anélkül, érdemes szem előtt tartani: az, ahogyan egy ország a bántalmazott nőkkel bánik, üzenet minden női állampolgára számára.

A galériára kattintva olyan hírességekről olvashatsz, akik maguk is családon belüli erőszak áldozatai voltak.