– Mennyire volt benned félsz, amikor elmentél szülési szabadságra, mennyire tudtad elengedni a munkát, ami akkor számodra a biztonságot jelentette?

– Pörgős munkából mentem el szülési szabadságra, hiszen az a terület, amelyben dolgoztam – kommunikáció, marketing, azon belül is rendezvényszervezés – nagy olvasztótégelye a magas fordulatszámú feladatoknak, de én imádtam, és még akkor is szívesen jártam be dolgozni, amikor már nagy volt a pocakom. Kicsit fájt a szívem, hogy egy időre mindezt ott kell hagynom, már csak azért is, mert egy fantasztikus közösségnek lehettem a része. Tudtam, hogy a kreatív projektek, a szellemi pezsgés és a kollégáim rettenetesen fognak hiányozni, és sajnáltam, még akkor is, ha tudtam, hogy egy sokkal fontosabb feladat vár rám. Február 11-én szültem, és egészen február elsejéig bejártam dolgozni. Otthon már előkészítettem mindent, tudtam, hogy ha beindulna a szülés, a csomagomat csak fel kell kapnom és már indulhatok is kórházba.

A szüléssel az életemnek egy új időszaka kezdődött el, és kezdetben hiányzott a munka, a megszokott rutin, a pörgés és a feladatok. Aztán az otthon töltött távollét a Covid miatt a tervezett kettőről három évre nőtt, ami nagyon hosszúnak tűnt számomra. A pandémia óriási pofon volt az egész világnak, a cégeknek és nekem is.

– Az előadásodban őszintén mesélsz a szülés utáni depressziódról is. Mi történt?

– Féltem a szüléstől, de tudtam, hogy ezen így is, úgy is túl kell esni. Sajnos a félelmeim beigazolódtak: nagyon nehéz szülésem volt, 12 órán át vajúdtam, míg végül az orvos fájásgyengeség miatt megcsászározott. Amikor megkérdezik, hogyan szültem, azt szoktam mondani: természetesen és császárral egyszerre, merthogy én kétszer kínlódtam ki a gyermekemet. Az utolsó órákban már olyan fájdalmaim voltak, hogy az üvöltésemet a szomszédos Tűzoltó utcában is hallani lehetett. Nem volt szép szülésélményem és a mai napig nem is szeretek rá visszaemlékezni, ahogy a rá következő napokra, hetekre sem.

A szülést követően hiába rakták rám a kisfiamat, az eufórikus boldogság helyett csak elveszettséget és ólmos fáradtságot éreztem. Mintha az összes életerőt kiszívták volna belőlem. Másnap, amikor a férjemmel átmentünk az újszülött osztályra, csak úgy köszöntöttek a nővérek: „Na, megérkeztek az óbégatósért”. Ádám sírós, hasfájós baba volt, és bár volt már újszülött a kezemben, mégis amikor a sajátomat kellett ellátni, teljesen leblokkoltam. Lelkiismeret-furdalásom volt, amiért a várt anyai érzések nem jöttek és stresszeltem azon is, hogy nem tudtam, mit és hogyan kellene csinálnom. Tele voltam kérdéssel: miért sír, mi a baja, szoptassam, pelenkázzam, adjak-e neki cumit?

Az első hetekre úgy emlékszem vissza, mint életem legmagányosabb időszakára. A mókuskerék, a monotonitás, a folyamatos aggódás és kialvatlanság borzasztóan kimerített. Egyedül éreztem magam, nem volt körülöttem hasonló élethelyzetben levő anyatárs, akivel beszélgethettem volna. Sokáig magamban kerestem a hibát, hogy mit csináltam rosszul, miért nem tudtam természetes úton világra hozni a gyermekemet. Többféle terápiával is próbálkoztam, hogy feloldjam ezt a traumát, de semmi sem segített, és később a játszótéri anyukák mindentudó beszólásai is csak tovább fokozták a frusztrációmat.

El kellett telnie fél évnek mire családdá csiszolódtunk, megtanultuk, megszoktuk „egymást”, és azt éreztük, hogy apává, anyává váltunk, beállt egy újfajta napi rutinunk. Egyébként azt látom, hogy a férfiaknak épp olyan rögös a szülővé válás útja, mint nekünk, nőknek, sőt, talán még nehezebb is, hiszen a férfiak erről nem beszélhetnek, mert tabutéma. Rajtuk is nagy a teher, még úgy is, hogy a gyermekgondozás oroszlánrészét a nők végzik. A férfi lesz a családfenntartó, a munkahelye mellett még apaként, férjként, segítő társként is helyt kell állnia. A gyermekvállalás, a családdá válás nőknek és férfiaknak egyaránt óriási kihívás, amire szerintem nem lehet teljes mértékben felkészülni.

– Az otthon töltött három év alatt milyen új képességeket, készségeket fejlesztettél ki magadban, amit később, a munka világába visszacsöppenve is tudtál hasznosítani?

– Megtanultam, hogy óvatosan bánjak a soha szóval, mert a dolgok változhatnak. Ádám sok mindenre megtanított, türelmesebbé, empatikusabbá, elfogadóbbá váltam általa. Ma már nem ítélkezek, nem alkotok véleményt idejekorán egy olyan helyzetről, amit még meg sem ismertem teljes mértékben. Inkább kérdezek, és abban is változtam, hogy mindig igyekszek a jelenben lenni. Ezek a változások hatással voltak az emberekkel való kapcsolatomra is, ennek köszönhetően ma már sokkal kevesebb a konfliktusom, és kompromisszumot is könnyebben kötök a kollégákkal, kevésbé akadok ki szélsőségesebb emberi megnyilvánulásokon. Anyaként hatékonyabban osztom be azt a kevés időt, ami a rendelkezésemre áll, és megtanultam előre tervezni, hosszú távú stratégiákban gondolkodni, aminek projektmunkáknál nagy hasznát veszem.

– Milyen célokkal érkeztél vissza a munkahelyedre és ezekből mik valósultak meg?

– Amikor visszajöttem a munkahelyemre, kerestem önmagamat, pontosabban vissza akartam találni ahhoz a Zitához, aki egykor voltam. El kellett telnie bizonyos időnek, mire felismertem, hogy ez nem lehetséges. Annak idején a munka volt az életem, imádtam a pörgést, sokszor esti rendezvényeket is bevállaltam, mert attól éreztem értékesnek magam. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy anyaként képtelenség tartani a régi fordulatszámot, ám ezt megérteni és elfogadni csak nagy belső küzdelmek árán sikerült. Sokáig azt gondoltam, hogy a csapatom a régi Zitát akarja visszakapni. Ráadásul én voltam a csapat első visszatérő kismamája, így ez az élethelyzet a főnökömnek is új volt, aki bár nagy nyitottsággal várt vissza, de szintén tele volt kérdőjelekkel, hogy ez az egész hogyan fog működni. Furcsa élethelyzetbe csöppentem, hiszen a csapattársaim felvételi interjúján már ott voltam szülés előtt, én tanítottam be őket, és bármit kérdezhettek tőlem, csípőből tudtam a választ. Amikor visszatértem, én voltam ugyan a rangidős köztük, mégis újoncnak éreztem magam, akit mind tapasztalatban, mind tudásban felülmúlnak a többiek.

Maximalista ember lévén ilyen kérdések kavarogtak a fejemben: „El tudom-e látni ugyanazt a feladatot úgy, mint szülés előtt? Mi lesz, ha hibázom? Elég jó vagyok-e? Össze tudom-e egyeztetni a munkát a családi élettel?” Nagyon féltem, izgultam és mindenkinek erőn felül bizonyítani akartam, aminek az lett a vége, hogy egy újabb depresszió küszöbén találtam magam. Nem akartam megint a gödör aljára kerülni, ezért tudatosan elkezdtem újraépíteni önmagam. Ebben pedig az segített, hogy rájöttem: sem a tudásom, sem a tapasztalatom nem veszett el azzal, hogy anya lettem. Sokat segített az is, hogy a csapatomnak és a felettesemnek őszintén elmondhattam a gyöngeségeimet, a félelmeimet, és a beszélgetéseink sokszor nemcsak szakmai, de emberi mélységeket is érintettek és valódi terápiaként hatottak. A főnökömtől kaptam például azt a tanácsot, hogy ne hasonlítsam magam se másokhoz, se a régi énemhez, és igenis higgyek magamban. Nagyon akartam bizonyítani, nagyon akartam, hogy működjön ez az egész, és valahol mélyen a tudatalattimban tudtam, hogy sikerülni fog, hiszen soha nem gondolkodtam B tervben.

A tudatos belső munkámon kívül az is nagy segítséget jelentett, hogy a csapatom elfogadta, én már nem tudok 120 százalékon pörögni. Édesanyaként megváltoztak a prioritásaim, ezért olyan feladatokat kaptam, amiket könnyen össze tudtam egyeztetni a családi élettel. Emellett egy olyan biztonságos, elfogadó környezetet teremtettek, amelytől azt éreztem, hogy újra idetartozom.

– Mint a csapatod első, visszatérő kismamája kicsit úttörő is voltál, de volt már ennek előzménye a céges kultúrában?

– Nem az én előadásom volt az első, szemfelnyitó esemény, hiszen az anyukák támogatása már a visszatérésem előtt is a céges kultúra része volt. Ugyanakkor nagyon örültem, hogy az előadásom önálló életre kelt, a cég pedig meghallotta az üzenetet, és támogatott abban, hogy erről máshol, másoknak is beszéljek. Hiszen melyik nő ne szembesült volna már legalább egyszer életében azzal a mondattal, hogy „felette már eljárt az idő, elavult a tudása, vele nem lehet másról beszélni, csak a gyerekről, vagy hogy az ő karrierjének már befellegzett, hiszen a kisgyermekes anyákra nem lehet komolyan számítani”?

Az előadásommal a mai napig arra szeretném felhívni a munkáltatók, kollégák figyelmét, hogy mennyire fontos a pozitív hozzáállás, hiszen ha egy kismama támogató, elfogadó, rugalmasságot biztosító környezetbe térhet vissza, nemcsak szárnyalni fog és jó eredményeket produkál, hanem meg is hálálja és a leglojálisabb munkavállalóvá válik. Ha segítenek neki abban, hogy megtalálja az egyensúlyt a munka és a magánélet között – többek között rugalmas és részben otthonról végezhető munkavégzési lehetőséggel –, akkor szívvel-lélekkel fogja végezni a feladatait.

– Most hogyan érzed magad és milyen elérendő céljaid vannak a közeljövőben?

– Megérkeztem. És ezt nem csak én érzem így, a kollégáim és a főnököm szerint is így van. Jó érzés, hogy a munkahelyemen számítanak rám, és a kellő rugalmasság mellett kapok olyan szakmai feladatokat, ami által fontosnak és értékesnek érezhetem magam. Boldog vagyok, hogy az életemben prioritást élvező dolgok megférnek egymás mellett, és egyiket sem kell feláldoznom a másik oltárán. Vannak ugyan húzós időszakok, de nem vagyok túlterhelve, és a pörgősebb hetekben mindig számíthatok a férjemre. Úgy gondolom, sikerült egy működőképes egyensúlyt kialakítanunk, amiben mindenki komfortosan érzi magát.

Most az a legfőbb célom, hogy aktív tagja maradjak a csapatnak. Lesz egy visszatérő kolléganőnk februárban, aki 7 és fél év után, 3 gyermekkel tér vissza a csapatba, és minden erőmmel és tudásommal szeretném őt támogatni. Büszke vagyok rá, hogy egy olyan vállalatnál dolgozhatok, ahol az anyák megbecsült tagjai a céges kultúrának. Persze nekünk, nőknek van még mit tanulni, többek között azt, hogy higgyünk magunkban. Ne felejtsük el, hogy rengeteg olyan szuperképességgel rendelkezünk, amelyek értéket képviselnek, gondoljunk csak a „multitaskingra”. Teljesen normális érzés az is, hogy valaki fél a visszatéréstől, de bízni kell magunkban, el kell tudni hinni, hogy meg tudjuk csinálni, és a tudásunk, a tapasztalatunk valójában nem veszett el! Ha pedig egyedül nem megy, akkor merjünk segítséget kérni, és nem utolsó sorban legyünk türelmesek magunkkal, adjunk időt annak, amíg hozzászokunk az új élethelyzethez.

Ha kíváncsi vagy Zita előadására, kattints a videóra: